Mikor kell megálljt parancsolni?
Hol van az a pont,
ahol már nem lehet tovább engedni?

Nem könnyű ezt kimondani.
Élni, és élni hagyni: alapelvem.
A másik szabadsága
éppoly fontos nekem,
mint a sajátom.
Nem ítélkezem,
nem keverem össze a másik életét
azzal, ahogyan hozzám kapcsolódik.

Mégis van egy pont.
Egy láthatatlan vonal.
Ha valaki átlépi,
nem tudom eltűrni.

Ilyenkor mindig megállok magamban.
Miért most?
Miért éppen ez?

Az aranyfonalam hosszú.
És türelmes.
Sok mindent elbírt már.
A magam gyarlósága miatt
nem várok tökéletességet mástól sem.
Hullottak sziklák,
zúdultak kövek,
és én maradtam.
Toleráltam.
Értettem.
Elfogadtam.

Aztán jött
egy apró kavics.
És elég volt.

Meglepem ilyenkor a környezetem.
Ők sem értik.
Én sem.
Miért most?
Miért emiatt?

Nem tudom.

Akik átlépték a bűvös vonalam,
azokat tisztelem.
Szeretem.
Sosem felejtem el,
hogy valamiért közel engedtem őket.
Különlegesek voltak.
Többek másoknál.

Ha valaki megérintette a lelkem,
velem marad akkor is,
ha eltávolodunk.
Akkor is,
ha én szabok határt.
Vannak emberek,
akik nem kapcsolatok,
hanem sorsrészek.
Ők örökre az életemhez tartoznak.

És vannak mások.
Akik közelednek,
de nem tudom fogadni őket.
Már az első pillanatban tudom:
nem leszünk barátok.
Nem lesz folytatás.

Néha ez olyan egyértelmű,
hogy megriasztja őket.
Próbálkoznak.
Igyekeznek.
De nem jöhetnek közelebb.
Harag nélkül mondom:
te nem vagy az enyém.

És aki az enyém,
az akkor is az enyém,
ha ezer kilométer,
kőfal,
vagy stop tábla áll közöttünk.
Ez mellékes.

A szív
ritkán van harmóniában az ésszel.
Őrzi azt is,
amit az ész
már rég elengedett.