Rég bevált módszerem, hogy amikor az élet kezd nagyon hasonlítani egy rosszul sikerült szappanoperára, kilépek a komfortzónámból. Nem óvatosan, lábujjhegyen, hanem ajtóstul. Ha már változás, legyen mitől megijedni!

Most éppen összejött néhány nehézség. Ráadásul elhagytak. Lecseréltek egy fiatalabbra.

Nem lepődtem meg különösebben. A nő egy bizonyos kor után már ne nagyon ugráljon. Legjobb, ha szépen elhelyezkedik egy kényelmes fotelben, kötöget, és hálásan mosolyog, ha valaki még észreveszi, hogy él. A férfi persze más. Ő nem öregszik, hanem érik. Mint a sajt. Némelyik még szagában is.

Én viszont nem szeretek kötögetni. A fotelomban pedig a macska ül.

Úgy döntöttem, új korszakot nyitok. Ha már lecseréltek, legalább én is lecserélek valamit. Mondjuk a fejemet.

Az egész egy ártatlannak látszó tanácsadással kezdődött.

– Vállald fel magad! Légy bátor! Mutasd meg az ősz hajadat!

Szép gondolat. Csak van egy apró bökkenő: nem őszülök.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a hajam ne követne el mindenféle merényletet ellenem. Vakítóan szőke hajjal születtem. Olyannal, amilyet a mesebeli királykisasszonyoknak rajzolnak, mielőtt a boszorkány bezárja őket a toronyba.

Aztán az évek múlásával a hajam sötétedni kezdett. Én pedig nem hagytam. Még hogy majd ő dönti el, milyen színű legyen a fejem!

Évtizedekig szőkítettem. Kitartóan, következetesen, már-már világnézeti alapon.

Aztán egyszer csak megfordult a fejemben: mi lenne, ha megnézném, milyen vagyok valójában?

Elmentem a fodrászhoz.

– Vissza szeretném kapni az eredeti hajszínemet.

Nem esett kétségbe. Pedig szerintem lett volna rá oka. Elém tett egy mintakönyvet, és megmutatta, milyen színű most a hajam töve.

Néztem a mintát.

– Ez? Ez az enyém?

– Ez bizony.

– És nem lehetne inkább valaki másé?

Nem lehetett.

A fodrász munkához látott. Én pedig a tükör előtt ülve végiggondoltam, hogy az ember hányféleképpen képes új életet kezdeni. Lehet költözni, munkahelyet váltani, új szerelmet keresni, elutazni Tibetbe. Én most mindezt megspórolom. Egy doboz hajfestékkel megoldom a teljes személyiségfejlődést.

Aztán lemostuk a festéket.

A tükörből egy idegen nő nézett vissza rám.

Komoly. Barna. Megfontolt.

Ilyen nő biztosan nem nevet hangosan az utcán. Nem ír pajzán verseket. Nem vesz fel bolondos ruhákat. Ez a nő valószínűleg elolvassa a gyógyszerek betegtájékoztatóját, és időben befizeti a számláit.

– Te jó ég! – mondtam. – Ki ez?

A fodrász elégedetten szemlélte a művét.

– Nagyon jól áll!

Persze. Neki könnyű. Nem neki kell ezzel a nővel hazamennie.

Egész életemben szőkének éreztem magam. Szőkének öltöztem, szőkének nevettem, szőkének voltam szemtelen. A ruhatáram is erre a szőkeségre épült. Most akkor mi lesz? Lecseréljem a ruháimat is? Vegyek kosztümöt? Esetleg egy aktatáskát?

És Frici?

A macskám még egészen fiatal. Nem készítettem fel rá, hogy a gazdája egyetlen délelőtt alatt másik nővé változik. Mi lesz, ha nem ismer meg? Ha rám fúj? Ha feljelent a macskavédőknél jogosulatlan gazdacsere miatt?

Miközben ezen töprengtem, a hátam mögött két koros úr várakozott hajvágásra.

Vidáman beszélgettek. Vicceket meséltek egymásnak.

Szőkenős vicceket.

Egymás után.

Volt ott minden. Buta szőke, még butább szőke, és olyan szőke, akinek már a puszta létezése is veszélyezteti az emberiség szellemi fejlődését.

Hallgattam őket, és közben azon gondolkodtam, hogy lám, milyen igazságtalan az élet. Hatvankilenc évig szőke voltam, és éppen azon a napon kerülök ki a célcsoportból, amikor végre ingyenes kabaréműsort kapok a fodrásznál.

A fodrász észrevette, hogy figyelek.

Közelebb hajolt, és a fülembe súgta:

– Ne vedd magadra! Te már nem vagy szőke!