Sok párkapcsolati tanács kering a neten. Férfiak és nők által vezetett csoportokban okos, praktikus tanácsokkal segítik azokat, akik éppen nem tudják, merre van előre.

Feltűnt valami. A fókusz gyakran azon van, mikor kell szakítani, továbblépni, abbahagyni a hiábavaló ragaszkodást.

Nyolc jel, hogy csak kihasznál.
Öt jel, hogy nem szeret.
Tíz biztos jele annak, hogy van valakije.

Ha távolodik, engedd el. Ha nem keres, nem szeret. Ha egyedül akar lenni, valami nincs rendben.

Biztos?

Ha a másik kicsit távolabb megy tőlem, valóban az az első kérdés, hogy szeret-e még? Ha nélkülem akar eltölteni egy napot, már keresnem kell mögötte valakit?

Persze könnyű ezt ilyen bölcsen leírni.

Amikor a társam közli, hogy elmegy valahová egyedül, bennem is megmozdul valami. A fantáziám időnként gyorsabb, mint a józan eszem. Mire becsukódik mögötte az ajtó, én fejben már egész történetet írtam. Szereplőkkel, cselekménnyel, esetenként még egy fiatal nővel is.

Aztán este ír. Vagy felhív.

Mesél, merre járt, mit látott, mi történt vele. Én hallgatom, és közben csendben bontom le a néhány órával korábban gondosan felépített történetemet.

Ilyenkor azért megkérdezem magamtól: miért volt könnyebb rosszat feltételezni, mint egyszerűen elhinni azt, amit mondott?

Talán azért, mert mindketten hoztunk magunkkal ezt-azt az életből. Nem makulátlanul érkeztünk egymáshoz. Vannak régi sebek, rossz tapasztalatok, reflexek. És vannak dolgok, amelyekről nem beszélünk.

Ő például időnként elvonul.

Nagy, magas, erős férfi. Kívülről nem sok minden indokolná, hogy félteni kelljen. Mégis vannak benne helyek, ahová nem enged be. Nem tudom pontosan, mi van ott. Már nem is akarom mindenáron megtudni.

Talán ezt tanultam meg mellette: nem minden csend ellenem szól.

Lehet úgy szeretni valakit, hogy közben hagyjuk egyedül lenni. Nem kell minden távolodás után futni, minden hallgatást megfejteni, minden üres helyet kitölteni a saját félelmeinkkel.

Nem állítom, hogy nekem ez mindig sikerül.

De egyre gyakrabban igen.

És ilyenkor elégedetten megveregetem a saját vállamat: lám, milyen megértő, érett nő vagyok.

Aztán eszembe jut, hogy néhány órával korábban már egy komplett szerelmi háromszöget rendeztem meg a fejemben.

Hát, ennyit a tökéletességről.

A bizalom talán nem is azt jelenti, hogy soha nem kételkedünk. Hanem azt, hogy nem kérjük számon a másikon mindazt, amit nélküle képzeltünk el.

És amikor visszatér, nem kihallgatással fogadjuk.

Hanem örülünk neki.