Kedvenc hasonlatom a színház. Időnként úgy látom, a világ egy hatalmas színpad, mi pedig szerepeinket próbáló színészek vagyunk. Van, amit ösztönösen alakítunk, más szerepekben bizonytalanabbak vagyunk, de a darab attól még megy tovább.

Az előadások egyszer véget érnek. Leereszkedik a függöny, hogy helyet adjon egy másik történetnek. Minden maga után hagy valamit: örömöt vagy csalódást, tanulságot, tapasztalatot, egy darabkát abból, akik lettünk. Rajtunk múlik, hogy ezekből az építőkövekből utat rakunk magunk elé, vagy falat emelünk magunk köré.

Mindig váratlanul érkezik a változás. Pedig tudjuk, hogy jön. Egy történet vége rendszerint veszteséggel jár. Elmaradnak mellőlünk emberek, lezárulnak fejezetek, és olykor olyan szerepek is véget érnek, amelyekről azt hittük, örökké velünk maradnak. Egy ideig még keressük a helyüket magunkban, mint a néző a függöny legördülése után a már üres színpadot.

Aztán lassan helyet kér magának az új. Friss levegőt hoz, mozgásba lendít, és közben különös rendet teremt. Megmutatja, mit érdemes továbbvinni, és mit cipelünk csak megszokásból. Nem minden kötelék tart meg bennünket; akad, amelyik inkább visszahúz, vagy azt suttogja, hogy nem vagyunk elegek. Az ilyen szálak idővel elvékonyodnak, majd szinte észrevétlenül elszakadnak.

A múlt bazaltkövei azonban nem vesznek kárba. Rakhatunk belőlük olyan ösvényt, amelyen könnyebb továbbmenni. Nem ugyanoda érkezünk, ahonnan elindultunk, de talán közelebb ahhoz, akik valójában vagyunk.