Kellemest a hasznossal? Nem is tudom, milyen mondással jellemezhetném ezt a napot.

Zsömle kutya gerincsérvműtét után fizioterápiára jár. Nem kis felhajtás egy tacsival az ilyesmi, ezért elkísértem a gazdáját. Ha már úgyis a városba mentünk, összekötöttük a szükségest némi hétköznapi örömmel.

A kezelés után kis szállítókocsijában toltuk végig a bevásárlóközpont folyosóin. Új hámot kapott, amely segíti majd a gyakorlást, hogy újra magabiztosan használja mind a négy lábát. Azután a piac következett.

Mosolyt fakasztó látvány lehetett a menetünk. Sokan megálltak egy pillanatra, benéztek a kocsi hálóján. Zsömle pedig türelmesen fogadta a figyelmet. Kíváncsian dugta előre az orrát a számára kialakított kis ablakon, szaglászta a világot, figyelte az embereket. Nem panaszkodott. Nem tiltakozott. Csak jelen volt.

Mi közben megraktuk a kosarakat. Ropogós cseresznye, édes meggy, mosolygós kajszibarack került beléjük. Szalámi, kolbász, szalonna, hús a vasárnapi sülthöz, zöldség a levesbe. Egyszerű dolgok. Mégis jólesőek.

Hazafelé azon gondolkodtam, milyen különös teremtmény az ember. Sokszor az ép egészségünk mellett is találunk okot az elégedetlenségre. Halogatjuk az örömöt egy jobb napra, kedvezőbb körülményekre, valami nagy eseményre várva.

Zsömle viszont ma mást mutatott.

Egy beteg kutya, akinek minden mozdulat erőfeszítés, boldogan gyűjtötte magába az új szagokat, a hangokat, a világ apró csodáit. Nem azon kesergett, ami elveszett, hanem annak örült, ami még megmaradt.

Talán a jókedvű napokhoz valóban nem kell nagy csattanó.

Néha elég egy tacskó egy szállítókocsiban, aki emlékeztet rá, hogy az élet nem mindig könnyű, de szinte mindig található benne valami, aminek lehet örülni.