Lassan csillapodnak a kedélyek.
Néha szeretném kimondani, hogy mi, másképpen gondolkodók is nagyon hosszú ideig tűrtük a kirekesztést, a lesajnáló félmosolyokat, az állandó minősítést. Éltünk, dolgoztunk, neveltük a gyerekeinket, vittük a hétköznapokat a hátunkon, és közben megtanultunk együtt élni azzal, hogy poloskának neveznek bennünket.

Most pedig sokan csodálkoznak, hogy változik a hangulat. Pedig az idő mindig változik. Ahhoz mindenkinek alkalmazkodnia kell.

Eszembe jutott ma Ámósz próféta.
A hatalommal bírók akkor is imádkoztak, áldoztak, ünnepeltek, miközben elnyomták a gyengébbeket. Hangosak voltak, bizonygatták az igazukat, és közben nem vették észre, hogy az ember lassan elfárad a méltatlanságban.

Mert nem az számít, ki beszél többet hitről, erkölcsről vagy hazáról. Az számít, hogy a gyengébb ember kap-e védelmet. Marad-e méltósága. Embernek nézik-e akkor is, ha nincs hatalma.

Fel lehet ölteni bármilyen jelmezt. A ruha nem nehéz. A tisztesség az.

„Hanem folyjon az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak.”

Milyen különös kép ez.
A víz nem kér engedélyt. Utat talál. Tisztít. Kimossa a hordalékot. Eljut oda is, ahová falakat emeltek elé.

És talán most ezért olyan nyugtalan minden.
Mert a víz mozdulni kezdett.

Nem haragból. Nem bosszúból.
Hanem mert az emberek szeretnének végre egy olyan világban élni, ahol az igazság nem kegy, nem jutalom, nem kiváltság — hanem természetes áramlás.