Vannak pillanatok, amikor egy ország nem törvényekben, nem beszédekben, nem zászlókban mutatja meg önmagát, hanem egyetlen képben. Egy apró jelenetben. Egy gyerek arcában. Egy hangszer hangjában.

Ma nekem ilyen pillanat volt a kis tamburás fiúké.

Néztem az új kormány beiktatását, a díszletet, az ünnepélyességet, a sok fontos embert, a jól szabott öltönyöket, a magabiztos mozdulatokat, és közben váratlanul Molnár Ferenc jutott eszembe. A A Pál utcai fiúk. Nemecsek Ernő. A vézna, halk szavú kisfiú, akinek szinte semmije sincs, mégis benne van a legtöbb tisztesség, bátorság és emberség.

Mert minden korban vannak Pásztorok.

Nagyhangú, erős fiúk, akik természetesnek érzik, hogy övék a tér, az erő, a lehetőség. Akik nem kérdezik, kinek jut hely a grundon, mert eleve úgy gondolják, hogy a grund hozzájuk tartozik.

És vannak Nemecsekek is.

Akik nem tudnak könyökölni. Nem harsányak. Nem ülnek a hatalom közelében. Néha még saját magukban sem hisznek eléggé. Csak élni szeretnének egy kevésbé kegyetlen világban.

Az elmúlt tizenhat évben sokszor éreztem úgy, hogy a társadalom egyre inkább csak a Pásztorok nyelvét érti. Mintha a sikerhez nem tehetség, munka vagy tisztesség kellett volna, hanem kapcsolódás az erőhöz. Mintha a gyengébbet nem felemelni kellett volna, hanem félrelökni az útból.

Pedig egy ország valódi ereje nem ott látszik, hogyan élnek benne a gazdagok.

Hanem ott, hogyan élhetnek benne a kisemberek.

Az idősek. A betegek. A fáradtak. A vidéken maradtak. Azok, akiknek nincs hangos szavuk. Akik nem tudnak maguk köré médiát, pénzt vagy védelmet építeni.

A Nemecsekek.

Én nem hiszek az egyformaságban. Soha nem gondoltam, hogy minden ember ugyanonnan indul, vagy ugyanoda jut. Lesznek mindig tehetősebbek és szegényebbek, erősebbek és gyengébbek. Ez az élet rendje.

De az már nem mindegy, hogy a gyengébb embernek marad-e méltósága.

Kap-e esélyt.

Vagy csak megtűrt statiszta lesz a saját hazájában.

Ma a kis tamburás fiúk ezért váltak számomra jelképpé. Nem a műsor részei voltak csupán. Hanem emlékeztetők arra, hogy egy normális országban a gyerek nem fél. Az öreg nem kidobandó teher. A beteg nem útban lévő vesztes. A szegény nem szégyenfolt.

Hanem ember.

Talán most valóban változik valami.

Nem tudom.

Óvatos lettem a reménnyel az évek során. Az ember egy idő után már nem hisz könnyen a nagy mondatoknak. Inkább apró jeleket figyel. Tekinteteket. Hangulatokat. Egy tambura halk rezgését.

De jó lenne egyszer olyan országban élni, ahol Nemecsek nem csak hős lehet, hanem túlélő is.