Fúj a szél.
Kordonok között halad a szónok.
Arcába csap a szél.
Fejét felemelve, tekintete a magasban, hangja kemény.
Odavág minden szó.
Hasítanak a szavak.
Vádolnak.
Valahol én is benne állok a vádban.
Pír jelenik meg az arcomon.
Nem kiálthatom oda, hogy nem vagyok az.
A kordon mögül karok nyúlnak utána.
Egy fehér hajú néni kezet csókol neki.
Megijedek.
Nem tudom, kit tisztel.
És mit ad fel közben.
Még mindig fúj.
Lobognak a zászlók.
Mellettem vonul el a szónok.
Együtt énekel a tömeggel.
Mosolyog a szeme.
A szavai nem könnyűek – mégis elbírom őket.
Felemelem a fejem.
Hozzám beszél.
Megszólít.
– Megölelhetlek?
Egy pillanat csend.
Aztán összeérnek.
Nem látványosan.
Csak ember módjára.
Mosolygok.
Most nem tudom, hol a helyem.
Ki az én vezetőm?
Az, aki fölém beszél –
vagy az, aki mellém áll?
Irányítsanak?
Vagy irányt mutassanak?
És ha választanom kell…
lesz-e bátorságom odalépni?