Hogy vagy?
Milyen a napod?

A válasz most nem fontos.
Már nem ott van a hangsúly.

Rájövök valamire.
Nincs semmi baj.
Csak szeretethiányom van.

Nem dráma. Nem tragédia.
Csak egy csendes hiány, ami alattomosan dolgozik bennem.
Mint a láz: nem látványos, mégis felviszi a hőmérsékletet.

Ilyenkor figyelem magam.

Mert amikor kevesebb jut, mint amennyire szükségem van,
elkezdek máshogy működni.

Túlgondolok mindent.
Egy olvasatlan üzenet, egy kihagyott hívás,
egy félrebillent pillantás — és már történeteket gyártok.

A szeretetem elindul kifelé.
Ha otthon kevesebb a melegség,
szétosztom mások között.
Barátokra, kollégákra, idegenekre — bárkire, aki visszanéz.

Csendben hátrébb lépek.
Nem kérek.
Nem szólok.
Csak kevesebb leszek.

Álmodozni kezdek.
Fejben olyan helyeket építek,
ahol látnak.
Ahol fontos vagyok.

Finoman jelzek.
Egy félmondat, egy elviccelt hiány.
Mintha nem számítana — pedig nagyon is.

És közben magamat nyugtatom.
Hosszú fürdőkkel,
görgetéssel,
apró rituálékkal,
amik nem pótolnak — csak elfedik.

De a test nem hazudik.
Vágyik az érintésre.
Egy ölelésre, ami nem kérdez.
Egy simításra, ami nem magyaráz.

És akkor megértem.

Nem a világ változik körülöttem.
Nem az emberek lettek mások.

Csak kevesebb lett bennem az a bizonyosság,
hogy szeretve vagyok.

És ez már elég ahhoz,
hogy minden mást is másnak lássak.