Nem beszélek csak, hogy hang legyek a térben,
szavaim mögött ott áll minden megélt évem.
Nem mozdulok látványos szeretetre,
amit adok, az csendben nő bele a testedbe.

Nem ijedek meg, ha feketedik az ég,
láttam már sötétet, ami bennem maradt rég.
Nem hátrálok, ha nyom a súly,
ismerem már – régi, visszatérő út.

Láttam erőseket térdre esni,
nagy mondatokat porrá repedni.
Én nem kiáltok, ha dől a fal—
csend leszek inkább, ami megtart.

Amikor nehéz.
Amikor zaj van.
Amikor elfogynak körülötted a szavak.

Nem futok el.
Nem hajlok meg.

Ha állok,
nem csak magamért—
tartom mindazt,
amit rám bíztak rég.

Ha sötét van,
ha törik a nap,
hozd ide a súlyod—
megtartalak.

Ha állok,
biztonság vagyok.

Fogtam már kezet hideg éjszakákban,
amikor az ember magát is elveszti halkan.
Megtartottam szót, akkor is, ha fájt,
mert amit kimondok, az bennem marad tovább.

Nem török meg attól, ami igaz,
nem ígérek olyat, amit elhagy az idő vagy a gaz.
Voltam lent, nagyon lent—tudom milyen,
mikor saját árnyékod ül le melléd csendben.

Veszítettem. Hagytam. Sebeket vittem.
De nem lettem kevesebb—csak mélyebben hittem.
Nem fulladok bele, ami rám talál—
átengedem… és bennem marad a tartás.

Amikor csend van.
Amikor kevés.
Amikor kint és bent is ugyanaz a feszülés.

Nem futok el.
Nem hajlok meg.

Nem hangos ember kell melléd—
hanem aki érti a csend jelentését.
A súly nem ijeszt meg—
abból lettem az, aki most megtart téged.

Ha állok,
nem esek el.
Ha tartok,
nem csak egyedül.

Ha sötét van,
ha szétesik minden,
dőlj ide—
nem engedlek innen.

Ha állok—
nem csak én állok.

Hanem mindaz,
amit túléltem.

És abban
te is
biztonság vagy.