– Na, ki ez a nő itt?
– Nyugi, nem a szomszéd. Te vagy, csak filter nélkül.

– Hát… nem egy címlap.
– Nem. De legalább nem hazudik.

– Ez a sok karc… mikor lett ennyi?
– Amikor éltél. Nem csak dekoráltad az időt.

– Szélmalomharcok… minek kellett ennyi?
– Mert hitted, hogy van értelme. És ez még mindig jobb, mint nem hinni semmiben.

– Elég fáradt a szemem.
– Cserébe látott ezt-azt. Nem csak kirakatokat.

– Azért egy kis győzelem jól jönne bele…
– Van benne. Csak nem villog. Nem olyan fajta.

– A hajam… hát… ez a szőke…
– Festett. Mint pár illúziód. És? Működik.

– Lehetnék fekete is.
– Lehetnél. De nem lettél. Ez is te vagy.

– Nem vagyok egy partyarc.
– Szerencsére. Azok reggelre elfogynak.

– Szürke vagyok. Nézd meg.
– Hajnal van. Várd meg a fényt.

– És ha nem jön?
– Akkor te jössz.

– Ez most valami bölcsesség?
– Nem. Reggeli rutin.

– Nézd… már mosolygok.
– Látod. Működsz.

– A ráncok is helyükre álltak.
– Mind tudja, hova tartozik.

– Szóval… ennyi vagyok?
– Nem. Ennyi látszik.

– Akkor mi nem látszik?
– Az, ami miatt felkelsz.

– És az elég?
– Neked mindig az volt.

– Na jó… menjünk.
– Menjünk.

– Kávé?
– Persze.

– Cukor nélkül.
– Úgyis édes vagy.

– Na, ezt hagyjuk.
– Jó. Akkor csak ennyi:

– Mi?
– Nem szép vagy. Hanem élő.

– És?
– Az sokkal feltűnőbb.