Tegnap nem vesztettem el egy barátot.
Tegnap megláttam, hogy már nincs ott.

Ültünk egymással szemben,
ugyanaz az asztal,
ugyanazok a régi történetek valahol a háttérben,
de már nem ugyanaz az ember nézett vissza rám.

Én az életről beszéltem.
Arról a fajtáról, ami nem statisztika.
Ahol nincs idő kivárni a sorod,
mert közben romlik benned valami.
Ahol egy szülő nem rendszer, hanem te vagy.
Ahol az unokák nem programok, hanem jelenlét.

Ő meg azt mondta:
aki dolgozik, az jól keres.

És akkor még nem is fájt igazán.

Aztán jött az a mondat.
Olyan könnyedén,
mintha csak az időjárásról beszélne:

mindenki lop.

Csak az a bajom,
hogy én nem tudok eleget.

Ott valami végleg elcsendesedett bennem.

Nem felháborodtam.
Nem vitatkoztam.
Csak éreztem,
hogy ez már nem ugyanaz a világ.

Mert nem.
Nem mindenki.

És én sem.

Nem azért, mert nem jutottam oda.
Hanem mert nem megyek oda.

Van egy határ.
Nem törvény írja,
nem hatalom húzza meg,
hanem az ember saját gerince.

És azt nem lehet utólag visszanöveszteni.

Azt mondta, hálátlan vagyok.
Mert kapok, és mégsem tapsolok.

Nem tapsolok.

Nem azért, mert nem látom, mi van.
Hanem mert látom.

Látom a várólistát.
A kifáradt kezeket.
A magukra hagyott öregeket.
A túl korán felnövő gyerekeket.

És közben azt is látom,
milyen könnyű lett kimondani:

mindenki lop.

Mintha ezzel tisztára lehetne mosni mindent.
Mintha a bűn attól megszűnne bűn lenni,
hogy elegen csinálják.

De nem.

A bűn nem lesz törvényes attól,
hogy megszavazzák.
A bűn nem lesz kisebb attól,
hogy magyarázzák.
A bűn attól bűn,
hogy az marad akkor is,
amikor már senki nem meri kimondani.

Én kimondom.

Halkan.
Magamnak is.

Nem mindenki.

És én sem.

Ezt, nem lehet elvenni tőlem.