Azt mondják, a test nem felejt.
A tudat igen.
A családi történetek elkopnak, a nevek elmosódnak, a dátumok eltűnnek, de a vállunk tartása, a gyomrunk görcse, a hirtelen hátralépés egy mondat közepén – mind emlékeznek.

Mintha iránytű lennénk, amely nem észak felé mutat, hanem vissza.
Anyákhoz, apákhoz, nagyszülőkhöz.
Elhallgatott szobákhoz.
Kimondatlan mondatokhoz.

Most, hogy apám ágya mellett állok, ezt nem elméletként érzem.
Hanem testben.

Az oxigén szisszenése, a katéter csöndes jelenléte, a lassú légzés ritmusa nemcsak az övé. Valami bennem is lelassul. Valami régi, örök mozgás emelkedik fel: vigyázni, tartani, nem elengedni. Görcsösen kapaszkodni az élet szélébe, akkor is, amikor már nem rajtam múlik.

Egy mozdulat – ahogy megigazítom a takaróját – és bennem egy másik mozdulat ébred. Nem az enyém. Régebbi. Örökölt. Talán az anyámé, talán az övé, talán valakié, akinek a nevét sem tudom.

A testem tudja, hogyan kell túlélni.
A lelkem tanulja, hogyan kell elengedni.

Azt írják, a fájdalom nem ellenség, hanem belépő.
Nem szeretem ezt a mondatot.
De most értem.

Mert a fájdalom nem kérdez, nem alkudozik, nem tisztel határokat. Belép. És amikor bent van, átrendez mindent. Kapcsolatokat. Távolságokat. Öleléseket. Elhallgatásokat.

Figyelem magam.
Mikor húzódom hátrébb.
Mikor kapaszkodom túl erősen.
Mikor adok többet, mint amennyit kértek.
Mikor hallgatok, amikor szólnom kellene.

Lehet, hogy nem csak a saját életemet élem.
Hanem egy hosszú, láthatatlan történetet folytatok, amelyben minden generáció hozzáteszi a maga félelmét, reményét, menekülését.

És közben körülöttünk a világ.
Zaj. Hírek. Válságok. Háborús szavak. Gazdasági szorongás. Széthúzó mondatok. Képernyőkön villogó végletek. Egy társadalom, amely egyszerre kiabál és nem hall.

Vajon ezek mit hagynak majd a gyerekeink testében?
Milyen vállakat, milyen gyomrokat, milyen hallgatásokat örökölnek tőlünk?

Ezt a kérdést nem lehet nagy szavakkal megválaszolni.
Csak kicsi mozdulatokkal.

Talán annyit tehetek, hogy amikor észreveszem a saját görcsöm, nem adom tovább.
Amikor félek, nem csinálok belőle törvényt másoknak.
Amikor fáj, nem nevezem természetes állapotnak.

Apám mellett állva nem tudom megmenteni az életet.
De meg tudom választani a jelenlétet.

A világot nem tudom megjavítani.
De egy beszélgetést igen. Egy hallgatást igen. Egy ölelést igen.

Ha a test valóban emlékezik, akkor talán emlékezhet arra is, milyen volt egyszer biztonságban lenni.
Milyen volt, amikor nem kellett kapaszkodni.
Milyen volt, amikor elég volt csak lenni.

Lehet, hogy ez az egyetlen örökség, amit tudatosan továbbadhatok:
nem a fájdalmat, hanem a pillanatot, amikor megálltunk benne, és nem menekültünk el.