Áldás és átok egyszerre
érezni mások hangulatát,
mielőtt megszólalnának.

Arcokon olvasok,
rezdülésekből értek,
és enyhítenék,
tartanék,
megtámasztanék.

Nem söpröm félre az érzéseim.
Megélem őket.
Néha túl mélyen,
néha túl sokáig.

Az agyam kattog.
Megállás nélkül.
Túlgondol, visszateker,
újrajátszik mindent.
Megőrjít néha.
De megszoktam.

Ilyen vagyok.

Megtanultam együtt élni vele,
nem ellene.
Úgy hajlítani magam,
hogy ne felőröljön,
hanem megtartson.

Csodálatos dolog
érzékeny szívvel élni.

A világ nem fekete-fehér.
A világ színes.

Zöld-nyugodt péntek,
tűzpiros szombat.
Kék-békés szerda
a fekete kedd után.
Hófehér vasárnap
ártatlan csendje.

Így élek.

Sokáig harcoltam
az életemben
az életemért.
Aztán
elkezdtem élni.

Elfogadni.
Elengedni.
Haladni lépésről lépésre.
Megállni, megcsodálni.
Továbbmenni
harag nélkül.

Hagyni a boldogságot áramolni.
A fájdalmat pedig
sajogni.

Megszerettem az embereket.
Nem mindenkit.
Csak azokat,
akik részei az életemnek.

Látom az erős nőket,
akik mindent kibírnak.
A küzdő férfiakat,
akik csatákat nyernek.
A nőket,
akik a Napba mernek nézni.
A férfiakat,
akik a farkastól sem félnek.

Látom a gyerekeket,
akiknek szemében
már ott ragyog
a jövő.

Szeretlek Benneteket.