Az ablakon át is fagyosnak láttam a reggelt. A vasútállomás emeletén kukucskáltam kifelé a meleg szobából. Mama két nadrágot is kirakott az ágyra, hogy vegyem fel. Kabátban már olyan vastag voltam, hogy alig tudtuk az iskolatáskát rám erőltetni. Öcsi nevetett rajtam, pedig ő sem nézett ki jobban. A sállal a szánkat is bekötötték, meg ne fázzunk.
Az épületből kilépve aztán kaptunk ízelítőt az időjárásból. Olyan erővel fújt a szél, hogy kikapta a kezemből az ajtót, és az dörögve csapódott a falnak. Vasutast sehol sem láttunk, behúzódtak valahová. A kis melléképület kéménye füstölt. Papa biztosan a disznóknak melegített vizet a moslékhoz. Maga a házikó nem látszott, a drótkerítésre ráfagyott hó eltakarta a gazdasági udvart.
A sínek mellett megálltunk. Ámulva néztük, hogy szinte semmi nem látszik belőlük. A hajnali gyors már régen elment. Az iskolába vezető utunk a sínek mellett haladt, a vasúti töltés tetején. Balra a sínpár, jobbra a töltés lejtője. Az egész most teljesen egyenesnek tűnt: simán csillogó hómező volt minden.
Öcsi keze után nyúltam.
– Kapaszkodjunk össze! Nagyon fúj a szél!
– Haggyá má’ békén! Kiröhögnek a fiúk az iskolában!
Elindultunk, nagyjából betájolva az ösvényt. Időnként nekünk lódult a szél, lökdösött ide-oda. Nehéz volt a sok göncben törni a szűz havat a semmi-fehérségben. Előre dőltünk, és úgy haladtunk.
Egy erősebb széllökés kibillentett az egyensúlyomból. Megpróbáltam az öcsémbe kapaszkodni, de ő eltaszított magától.
– Meg ne fogd a kezem!
A táska súlya hátrarántott. Csak annyit éreztem, hogy zuhanok. A töltés szélét nem érzékelve huppantam bele a puha takaróba, és süllyedtem lefelé.
Feljebb húztam magamon a paplant, hogy a karom is melegben legyen. Már nincs sötét. Talán hét óra lehet. Megnéztem az órám. Igen, ideje felkelni.
Kinéztem az ablakon a fekete virradatba. Se hó, se fagy, csak nedves aszfalt és sápadt fények. Megfőzöm a kávém.
Hiányzik a hó. Az a fagyos-fehér valami, ami nehezítette az életet, mégis helyet hagyott az elesésnek, a játéknak, és annak, hogy megtanuljunk felállni.