Fejemben apró gondok kergetőznek:
„Gyere, érj utol! Fogj meg!”
Esti sötétben dombra másztam velük,
csúszott a lábam nedves rögön,
kapaszkodtam, haladtam felfelé,
félős, ingatag küszködéssel.
Aztán fenn fényt találtam:
fényből rakott fenyőfát,
onnan világította csodáját.
Körben kivilágított ablakok,
mögöttük emberek és gondok,
pont olyanok,
mint amiket magam is hordok.
Öröm, szomorúság,
épp miben van az életük.
A dombtetőn a szél frissre fújt,
a fejem jólesőn kitisztult.
A fényes ablakok mögött
mások is küszködtek,
míg végül megoldást találtak.
Félve néztem lefelé:
sötét göröngyök, nedves fűcsomók.
Indulnom kellene hazafelé.
Lépésről lépésre haladva
jutottam le a dombról
a saját utamra.
Lenn megálltam.
Mély levegőt vettem.
A gondjaimat
fenn hagytam a sötétben.