Ljudmila Vasziljevna Szosznyina orosz költő és prózaíró, aki elsősorban finom hangú, léleksimogató rövidprózáiról és meséiről ismert. Dél-Zabajkáléban született, geológusként végzett a Krasznojarszki Színesfém-intézetben, később azonban a művészet és az írás felé fordult. Jelenleg Szibériában, a Hakasz Köztársaságban él, Uszty-Abakan városában.

Versei és novellái rendszeresen jelennek meg orosz irodalmi folyóiratokban. Tagja az „Irbisz” irodalmi műhelynek és a „Szibériai líra” alkotói közösségnek. Gyermekeknek szóló mesekötete, „Tirita város meséi” 2017-ben látott napvilágot Abakanban.

Írásaira jellemző a halk, szeretetteljes hang, az emberi lélek iránti érzékenység és a szimbolikus, mesés képi világ. Rövid történetei gyakran egyszerű hétköznapi jelenetekből indulnak ki, mégis mély, bensőséges gondolatokat hordoznak.

A macska és az angyal

– Béke veled – köszönt az angyal kedvesen, miközben leült a macska mellé egy vastag faágra, lerázva arról a havat.

– Szervusz. – a macska kinyitotta egyik zöld szemét, lustán ránézett az angyalra, aztán visszafordult.

Az angyal a szárnyai alá húzta meztelen lábait, és lenézett. Alattuk havas kert terült el, a levegő, kacagástól, vidám kiabálástól, repülő hógolyók suhogásától és léptek csikorgásától volt hangos.

– Jó magasra másztál – mondta az angyal, miközben felmérte az ág és a talaj közti távolságot.

– Itt fent nem érnek el még Alex hógolyói sem.

Az angyal megértően bólintott, és kissé felhúzta a szárnyait. Egy ideig hallgattak.

– Az öreg gazdámért jöttél? – kérdezte a macska, de nem fordult az angyal felé. A hangja most is lustán csengett, de az angyal megérezte, hogy fájdalom és félelem lengi körül.

– Nem, nem jöttem senkiért.

– Ah! – az aggodalom felhője máris szertefoszlott. – Az öreg minden nap elmondja, hogy hamarosan eljön érte egy angyal, de lehet, hogy egy másik angyal jön majd – magyarázta a macska.

Egy ideig megint hallgattak. A macskát azonban valahogy zavarta az angyal jelenléte, és a tőle telhető legközömbösebb hangon azt kérdezte tőle:

– Milyen alkalomból vagy itt?

– Csak megpihenek egy kicsit. Megmentettem egy gyereket a városban. Nagyon nehéz munka volt. Most hazafelé tartok.

– Te a betegségtől is meg tudsz menteni valakit?

– Az a betegségtől függ. De sok mindent meg tudok tenni. Őrangyal vagyok.

– Akkor miért üldögélünk még mindig itt? – nyávogta elkeseredve a macska. – Gyere, menjünk!

A macska olyan sebesen ugrott a földre, akár egy vörös fergeteg. Az angyal csendesen leszállt mellette. Az idős nő annyira sovány volt, hogy az angyal először nem is vette észre a fehér párnák között. A szemei csukva voltak, a mellkasa remegett, és sóhajai betöltötték a szobát. Az angyal közelebb hajolt hozzá, betakarta a szárnyaival, és suttogott neki valamit. Ezalatt a macska azon ügyeskedett, hogy közelebb tolja tejjel teli edényét a kályhához.

Amikor az angyal végül felemelkedett, az idős nő lélegzése lelassult, egyenletessé vált, sovány arca kipirult.

– Hagyd aludni – fordult a macskához az angyal – nagyon gyenge.

A macska elfordította a fejét, mert a szemei megteltek könnyel. Az idős nő aludt, a macska és az angyal pedig a kályha mellett ültek, és tejet ittak.

– Lehet, hogy egy darabig még itt maradok nálatok, amíg Mária Nagymama rendbe nem jön.

– De honnan tudod, hogy így hívják?

– Hiszen angyal vagyok. Azt is tudom, hogy téged Milkának hívnak.

Az óra mutatói gyorsan jártak körbe, a kályhában pattogott a tűzifa, odakint fütyült a szél.

– Amikor találkoztunk, azt kérdezted tőlem, miért másztam olyan magasra – szólalt meg hirtelen a macska. – Azt hiszem, téged vártalak!

A fordítójáról nem tudtam hitelt érdemlő információhoz jutni.