Megragadott a bosszúság. Belecsavar az idegrendszerembe, a fülemben is dobol a düh.
Harmadik napja szórakozik velem a szemeteszsák. Felemelem, és szétfoszlik, mint vihar után a felhő. A konyha padlóján landol minden — gyümölcshéjak, papírdarabok, a semmi súly, amit hordania kéne. Söpörhetem össze újra, kereshetem, hová fogjam, hogy ne csináljak még nagyobb rumlit.

Mi nem bírta ezt a selejtet? Évek óta ugyanazt veszem, hűségből, megszokásból. Most meg már kibontáskor is mállik. És a tartalma is bosszant: a gyümölcshéj eszembe juttatja, milyen savanyú volt a cseppet sem olcsó áru.

Külföldön szoktunk rá a sok vitaminra. Rácsodálkoztunk, hogy kint annyiba kerül, mint itthon — csak épp szép, nagy, édes, érett. Itthon meg… mi savanyodunk hozzá.

Szedem a lábam, és arra gondolok, kell valami energiapótlás. Egye fene a diétát! Ott a pékség. Veszek valami frisset, ropogósat, hizlalót — régen volt már.

Bent az eladó rám mosolyog. Én meg tétován toporgok:

– Adna egy kis időt, hogy eldöntsem, mit válasszak?

Vár türelmesen. A sütik meg csábítanak, izgatják a nyelvem, a lelkem, az önfegyelmem. Zavartan magyarázkodom:

– Diétázom… és most megszegem. Nem tudok dönteni.
Fatörzs! Kérek két fatörzset!

Már csomagolja is, gondosan, mintha porcelán lenne.

– Jól döntött – mondja. – Ezek csupa boldogsághormonból készültek.

Istenem… miért is nem járok ide gyakrabban?
Ez a nő egy angyal.