Vannak olyan helyzetek, amikor meglátszik az igazi valóságunk. Nem, nem akartunk mi semmit rejtegetni! Eszünkbe sem jut, a társunk elől bujkálni (Persze, vannak olyanok is!), csak vannak tulajdonságaink, rejtett hiteink, amelyek akár évtizedek után sem mutatkoznak meg tisztán.

Aztán bekövetkezik egy krízis, vagy nehéz helyzet, valami erőpróba, és lemeztelenedik a valóság, egymás előtt kinyílik mindenünk. Túlterhelt állapotunkban elveszítjük a lelki egyensúlyunkat, a környezetünk ugyan úgy, lereagál és ott állunk csupasz lélekkel egymás előtt. Sok-sok év után nézünk egymásra, hogy ki vagy te?

Voltam már hasonló helyzetben, többször is, mégis hanyatt vág az ilyen megélés. Finomabb helyzet volt, amikor egy társaságban a kedvenc ételeinkről beszélgettünk. Elámultam, hogy a férfiak a párjuk kedvencének a sajátjukat mondták rendre. Túl feminista összegzés? Talán csak az én köröm és korom az, és ez nem általános. Akkor a társalgás során tovább boncoltuk ezt a dolgot. Minden hátsó gondolat, neheztelés, vagy ellenszenv nélkül, és megegyeztünk abban, hogy szerelem ide, vagy oda, tele vagyunk téves gondolatokkal.

Mind valami "dobozokba" rendszerezzük egymást, kialakul a másikról egy elképzelésünk, ez határozza meg a viszonyunkat. Krízis helyzetben aztán nagyon megdöbbentő, ha a tévedésünkkel szembesülünk. Sok évi együttélés után sem tudja a mindennapi dolgaim azonosítani, nagyon kellemetlen! Gyenge vagyok, elesett és nem tud támogatni jól, mert mintha idegen lennék mellette, minden aprósággal mellém fog. Megrendítő.

Van persze pozitív tapasztalatom is! Mindenki a környezetemben kíméletlen egoistának kiáltott ki valakit, aztán krízisben, és még az után is, egészen más embernek ismertem meg őt. Empatikus és figyelmes, nem az, akinek mondták és láttam.

Mit mutatunk egymásnak? Mennyire vagyunk képesek megismerni őt? Őt ismerjük meg, vagy használjuk a magunk kényelmére? Nehéz az a helyzet, amikor bajban vág az arcunkba a valóság, és nem csak a magunk gyötrelme nehéz, hanem az elhagyatottság és kiszolgáltatottság érzése.