Este hat órakor már sötét volt. A faluban mintha a közvilágítás kevesebb lenne, mint a városban. A fák, a járda mellett árnyékot vetettek, nem járt senki az utcákon. Sebesen lépkedett a busztól, tudta, várják. A gyalogjárdáról kiment az úttestre, hogy elkerülje a kerítések mögött cirkáló kutyákat. Az egész, az ötlet, a vidéki környezet, a néptelenség, utópisztikusnak tűnt. Valószerűtlennek. Mintha a saját nagymamája lenne.

            Szilveszter volt, már durrogtak a petárdák. Fénye nem volt, nem látszott, csak a hang hasogatta a hideget. Mosolyogva érkezett meg. Ölelések és puszik várták:

            – De jó, hogy te is itt vagy!

            A hangulat emelkedett volt, ami fokozódott az üdvözlő pálinkával. Bella, a házőrző a konyhában kapott egy takarót, hogy ne rémítsék meg a kinti hangok. Természetesen, felugrott a helyéről, mintha ő is pohár után kapaszkodna. Közepes termetű kutya, de azért a sok ember között akadályt képezett. Lendületes farkcsóválásával dobolt a lábszárakon.

            Vacsora alatt kicsit elcsendesedtek, lehalkították a zenét, hogy értsék egymás szavát. A házőrző a helyére feküdt és hamar hangos horkolásba kezdett. Az év minden történése elhalványult, kevés szó esett a rossz és kellemetlen eseményekről. Minek arra időt fecsérelni? Néhány óra múlva rácsukják az Óév kapuját és kezdenek egy jobbat. A desszert után valakinek eszébe jutott, a kutyát ki kellene vinni, hogy elvégezze a szükségét. Ettől mókás kergetőzésbe kezdtek. Az állat nem akart, tiltakozott, az asztal alatt talált menedéket, ahonnan nehezen vonszolták elő. Végül, Bella kitoloncolódott az udvarra pisilni.

            Lepakolták az asztalt, maradt a sós süti és a poharak. A gyerek a szobában a karácsonyra kapott játékokkal játszott, a felnőttek felváltva maradtak vele. A kisfiú vette észre, Bella az ajtóüvegen néz befelé. Beengedte és leült mellé a konyhában a takaróra. Mintha két gyerek lennének, elvoltak.

            – Mit gondoltok? Kártyázzunk, vagy társasozzunk?

Kártyáztak, sok nevetéssel, melléfogásokkal és kurjongatós győzelmekkel. Az este és az éjszaka szépen lépkedett az újesztendő felé. Nem kerültek szóba viták, senki sem kezdett világnézeti témákba. Időnként töltögették a poharaikat, haraptak a sós pogácsából és csapkodták a lapokat.

            – Mi is az adu?

            Éjfél előtt közösen rendezték az asztalt, készítették a pezsgőt és a poharakat. A virslinek feltették a vizet, és állva várták, hogy a televízióban nulla órát kongassanak. Végighallgatták a Himnuszt, de nem énekelte senki. Koccintottak, ölelkeztek, a jókívánságok megnedvesítették a szemeket. Pezsgő után jól esett néhány falat étel, amitől visszacsendesedtek. A kisgyerek már nem akart enni, nyafogott, aztán sírni kezdett.

            – Szerintem, feküdjünk le! Mit gondoltok? Keressünk a tévében valamit?

            – Feküdjünk! Kár lenne a gyereket bőgetni tovább. Nem fog elaludni, ha mi ébren maradunk.

Így aztán asztalt bontottak. Az asszonyok mosogattak, pakoltak, a férfiak rendezték a hálóhelyeket. A gyerek kicsit osztozkodott az apukájával:

            – Apa, koszosan feküdjek le? Komolyan?

Megnyugodott, hogy mindenki aludni tér, ő meg maradhat a szülei ágyában. Egy darabig még hallatszott, hogy szóval tartja őket, de elmúlt az is. A túl sok alvó miatt maradtak az ajtók nyitva, járjon a levegő és mindenütt elég meleg legyen. Hamarosan már csak a szuszogás töltötte be a házat és Bella férfiasan kemény horkolása.

            Az Újév első óráiban a múlt szellemei járkáltak az alvók között. Régi gyerekkori, elfeledett emlékek törtek fel. Olyanok, amelyekről nem is tudtak az alvók, csak a szívük mélyén lapult valahol. „ Ügyes volt a neve! Tényleg! Fekete, fehér tarka volt, mint Bella! A sparhelt alatt aludt, Tata engedte be, mert annyira hideg volt kinn. Mama kiabált miatta, de aztán mégis maradhatott. A konyhában jó meleg volt, a tűzre dobták lefekvés előtt a megtört diók héját. A kis vályogházban a savanyú bor szaga keveredett a sültkolbász jó illatával. ”