Emlékeztek még arra a régi karos mérlegre? Két serpenyő, középen egy billegő kis nyelv, az egyik oldalra megy, amit mérünk, a másikra a súlyok. Addig pakolgatunk, míg ki nem egyenlítődik. Aztán csak összeadjuk a számokat, és megvan az eredmény. Ilyen kéne a mindennapokhoz is! Egy életmérleg.
Mert az arányok... azok kulcsfontosságúak.

Például: én alapból odaadó vagyok. Nem nyafogva, nem mártírként, hanem szívből. De nem szeretem, ha balekot csinálnak belőlem. Szóval ha én mindig ugrok, amikor más füttyent, de amikor nekem lenne szükségem valamire, csak néznek, mint borjú az új kapura – akkor na, ott húzom a kéziféket. Erősen.
Olyankor kidobok néhány súlyt a képzeletbeli serpenyőből.
Hátha leesik: nem csak az ő kéréseik számítanak.

Minden kapcsolat egyensúlyra épül. Kapok–adok. Szeretek–szeretnek. Figyelek–figyelnek. Ha ez hosszabb távon eltolódik, az egyik oldalon felhalmozódik a nyomás, a másik meg már észre sem veszi, hogy valaki épp beleszakad.
Baj, hogy az ember hajlamos sokáig tűrni. Aztán egyszer csak elfogy belőle minden, és már nincs mit adni.
Szív kiürül. Lelkierő nullán. Nézel magad elé, hogy ez most hogy is lett így?

Pedig nem nagy ördöngösség. Néha csak körül kell nézni:
– Ki van velem valójában?
– Hol toltuk el az arányokat?
– Miért érzem magam egyoldalúan hasznosítottnak?

Nem arról van szó, hogy minden gesztust be kéne árazni, vagy minden mondatot viszontvárni.
Tényleg nem.
De ha valaki mindig aranyban méri, amit ő ad, miközben a tiedet garasnak sem nézi – ott baj van. Az a baj nem fog magától elmúlni.

Ráadásul ez nem csak a másik hibája lehet. Mert adni jó. Annyira jó, hogy néha észre sem vesszük, ha már túladtuk magunkat.
És igen, velem is előfordult.

Szóval ma már gyakrabban teszem fel a kérdést: hol tart a mérleg?
Ha nagyon elbillen, nem várok csodát. Elkezdem kiegyensúlyozni.
Magam miatt. A lelki békém miatt. Az egészségem miatt.
Igen, még a szeretet miatt is.

Mert akit szeretek, annak nem teszek jót azzal, ha azt tanulja meg, hogy bármit megtehet velem.
Az igazi törődés néha azt is jelenti: megmutatom, hogy meddig vagyok jelen, és mi az, ami már nem oké.

Egyensúly, emberek.
Kapcsolatokban, barátságban, családban.
Mérjük meg időnként – nem kilóra, csak őszintén.