Mi van, ha kimondom, a szavakat a szemedbe vágom,
ha leírom, kiáltom, én hogyan látom,
zokogva zenélem, mint egy kakofónia, rossz ének,
megütlek szavakkal, ha botok lennének,
mi fájón égeti lelkem, kiadni magamból vágyom,
mind durván egyszerre az öledbe hányom?
Mi van akkor, érted majd szívemből szakadt szavam súlyát,
a sebzett testem és lelkem minden búját,
érzi majd akkor csukott füled hangom harsogó kínját,
hogy mennyire fáj, és nem csak önzőn bírál,
érzed vajon a fájdalmam, mi ott belül megnőtt nagyon,
hogy már tovább nőni bennem nem hagyhatom?
Válaszod akkor, ha kimondod, szemembe durván vágod,
megírod és kiáltod, ahogy te látod,
ütöd azt a hangszert, mint haragos és dühös zenészek,
visszaüt rám majd az a csúnya beszéded,
sebeket vág belém, vagy dörögve hívja a halálom,
hogy remegve várjam végemet az ágyon?
Válaszod vajon fogom érteni, súlyát elviselni,
sebeid a kezem képes még érezni,
hangod hallom-e majd a szívemmel ott mélyen, legbelül,
ahol minden valóság helyére kerül,
tudok majd veled fájni és vinni, mi néked fáj nagyon,
mit tovább nőni benned nem hagyhatod?