Rádérek, van időm törődni veled. Rámérsz, van időd törődni velem. Sőt, teszünk róla, hogy legyen. Nagyon tetszenek ezek a szójátékok, vagy játékos szavak, mert nagyon mély a tartalmuk. Megéltem őket és megtapasztaltam a tartalom mélységét. Szép emberi kapcsolatok, törődés és közös rezgés. A lelki talpra-állás fontos része az életem ezen oldala.

Kellenek a jó emberi kapcsolatok! A rádérek és rámérsz barátságok adtak kapaszkodót, menedéket a nehezebb időkben, és bátorítást, örömöt, amikor ezek hiányoztak. Fura azonban, hogy a változás milyen kacskaringós. Az árnyékomban mást láttam, mint látok a fényemben! Vagy, lehet, hogy ők látnak mást?
A másikban önmagunkat látjuk. Tehát, ahogyan helyére tudom tenni önmagam és a dolgaim, egyre szebb képet festek másokról. A mások azonban nem biztos, hogy változtak ez alatt. Azok a mások talán megrekedtek. Azok a bizonyos mások most önmagukat látják bennem.

De, ugye nem vagyok az. Néha fáj a szívem ezek miatt. Hiányoznak a régi érzések, de már nem húz le senki más, bármennyire is ragaszkodom hozzá. Ezek azok a kapcsolatok, amelyek nagyon erősen mutatják, hogy mindenki csakis önmagáért tehet, nem változik senki külső hatásra.

Így aztán elkopogatnak érzelmek. Mert már nem építenek. Sem őket, sem engem. A gyarló emberi természet ráadásul gonosz kis helyzeteket produkál. Rám vetíti a saját fájdalmát és szúr. Néha hátba szúr, gonoszkodik, így jön ki belőle az önmaga iránt érzett elégedettlenség. Lehetek megértő, elnéző és jó barát, de az sem segít. Újra és újra visszakanyarodik hozzám és rám ömleszti a keserűségét.

A szeretet is kevés megváltoztatni valakit! Nem lehet annyira szeretni, hogy pótoljam, amit önmagáért képtelen megtenni. Mint a fuldokló a zajló folyam vizében, hiába igyekszem hajánál fogva a víz felett tartani a fejét. Legfeljebb ő húz le magával a mélybe.