A nő, én a nő, vagy te, nem hányódunk hajóként a tengeren. Magunk vagyunk a tenger. Hullámzunk, háborgunk, csendesen csordogálunk. Néha könnyedén lubickolva, a hullámunk alig érinti a part homokját. Néha vadul ostromoljuk a sziklákat és a partot. Megengedjük magunknak a hullámzást, mert így egészséges. Mert így kell lennie.

„Az Élet forrásában nincs tegnapi víz.” (Müller Péter) Az állandó változásban számtalan életfeladattal találkozunk. Mindig más és más megmentése kerül a vizünkbe. Jönnek velünk emberek, társak, barátok, vérségi kapcsolataink. Közöttük időről időre kerülnek elveszettek. Olyanok, akiknek a megmentése elkerülhetetlen. Megtesszük.

Néha csak apró mozdulat, semmi kis szó elég. Talán csak maga a jelenlét a fontos. Példamutatás, vagy bátorítás. Megmenekült és halad tovább. Vagy egyedül, vagy velünk. Mindegy. Megtettük, ez a lényeg.

Megmenteni aztán nagy és hatalmas cunami is lehet. Egekig érő hullámok és vad nyaldosása a partoknak. De nem futamodunk, vagyunk és tesszük a dolgunk. Adjuk testünk és lelkünk. Agyunk és szívünk. Erőnk és gyengeségünk is bevetjük. Megmentjük. Nincs mentőöv, csak a két karunk. Félelem nélkül mentünk.

Az elveszettek legtöbbször nem is kiabálnak. Nem kérnek és nem várnak, néma segélykiáltásaikat is meghallja a női lelkünk. Tesszük a dolgunk és mentünk. Belül ott az iránytű és az érzékelő. A legnemesebb feladat ez. Amikor nem is képes szólni, néma könyörgése jön csak felénk. Meg kell hallani!

Mentünk és néha szinte kivéreztet a feladat. Tesszük azért, nem lépünk le magára hagyva az elesettet. Akkor sem, ha kicsi női testünk a nagy és erős mentésébe roppan bele. A női lélek erős, képes adni. Képes vagy felemelni az óriást is a szíveddel. Fogod a kezét, amíg kell, és aztán elengeded. Menjen, ha mennie kell!

Sokszor elmegy, eltávolodik. Lélekben, vagy fizikai valóságában. De ez így van jól! Tetted, amire születtél. Hullámoztál és csónakokat, lélekvesztőket, hajókat vittél a vizeden. A partodon aztán ők mentek tovább! De a lelkedben ott maradt a léptük nyoma.