Pandora volt az első. Az istenek alkotta asszony. Földi halandó, mégis mennyei küldetéssel. Kezében egy szelence, benne a világ minden kínja. Egyetlen mozdulat – s elillant a béke. Gyengeségek, betegségek, háborúk, bánat, irigység és halál szabadultak a világra.

Csak egyetlen dolog maradt benn: a remény.
Az utolsó szó. Az utolsó lehetőség.
A láthatatlan társ, aki csendben mellénk lép, amikor már senki más nem tud.
Aki nap mint nap továbbvisz.
Aki átlendít a zuhanáson.
Aki erőt ad annak, aki gyógyulni vágyik, és hitet annak, aki már nem hisz.
Remény. Hogy holnap is lesz. Hogy jobb is lehet. Csak a mát bírjam.

Még az optimizmus melegében is vannak árnyékok.
Gödrök, melyek hirtelen nyílnak meg a talpunk alatt.
Egy váratlan diagnózis. Egy fiatal, akinek nincs útja. Egy elnémult telefon. Egy túl korai búcsú.
Néha már túl sokat látok – többet, mint amennyit a lelkem elbír.

Az elmúlás nem rémiszt. Tudom, a körforgás része.
De néha túl közel jön. Túl élesen szúr.
Amikor hosszú. Amikor igazságtalan. Amikor már csak fájdalom van, és nincsenek szavak.

Ilyenkor halk gondolatok ébrednek bennem.
Egyszer majd én is számot adok. Ahogy mindenki.

Nem az lesz a kérdés, mekkora házam volt – hanem hányan érezték benne otthon magukat.
Nem számít, milyen autó vitt az utamon – csak hogy hányakat vettem fel közben.
Nem a márkák és címkék érdekelnek majd – hanem, hogy segítettem-e másnak felöltözni, megérkezni, felegyenesedni.

Nem az lesz a fontos, mennyi pénzem volt – hanem hogyan szereztem, s mire fordítottam.
Nem a munkám lesz a lényeg – hanem, hogy a munkám révén hány lélek gyógyult meg körülöttem.

Nem az számít, hány barátom volt – hanem hogy én hány ember barátja tudtam lenni.
Nem a külsőm, a vagyonom, a sikereim lesznek a tükörben – csak a szemem csillogása árulkodik majd arról, ki is voltam igazán.

Ehhez időről időre rendet kell rakni.
Nem kívül, hanem legbelül.
Letörölni a port a szív sarkából.
Kifújni a bánatot a tüdő mélyéből.
Hagyni, hogy maradjon valami tiszta: a remény. Az a régi, bennmaradt.
Amit Pandora szelencéje rejteget – nekünk, embereknek.
Hogy ne adjuk fel. Hogy merjünk újra. Hogy ne felejtsük el: van még dolgunk itt.