Mindenki tudja, hogy senki sem tökéletes. Persze. Tökéletesen tudjuk, hogy nem tudunk tökéletesen működni, hisz emberek vagyunk. Nekem ezzel semmi bajom. Sőt, kimondottan kedvelem a kis gyarlóságainkat. Másoké különösen szórakoztató. Megható is. Olyan aranyosan esendő tud lenni az ember, ha nem én vagyok az!

A „gyarló” – szép szó. Olyan patetikusan lesajnáló. Erkölcsi gyengeség, értékbeli fogyatkozás – mondja a szótár. De azért valljuk be, legtöbbször csak arról van szó, hogy nem bírtunk ellenállni a süteménynek, vagy megint másoknak akartunk megfelelni, ahelyett hogy békén hagytuk volna magunkat.

De vannak ám emberek – nem neveznék meg senkit, csak úgy, általánosságban –, akik még a gyarlóságot is megtagadják. El sem ismerik. Mintha ők a Teremtés upgrade-elt verziói lennének. Szigorúan hibátlanok. Önmagukkal szemben legalábbis. Minden nap újra nekifutnak a belső hadgyakorlatnak, és estére már csak annyi marad belőlük, mint egy lemerült powerbank.

Én is ilyen vagyok. Néha. Reggel például hátfájással ébredtem. Nem a huzat miatt. Az a túl vékony takaró köszöni, jól van. Inkább az önmagamra pakolt elváráskötegektől roppant meg a gerincem.
Ott lapul minden: légy jobb, légy kedvesebb, légy hatékonyabb, légy minden, de főleg légy normális.
(De mégis, ki döntötte el, mi a normális? Ja igen. Én. Remek.)

Néha szembe jönnek olyan életek, akik lazán veszik ezt az egészet. Nem görcsölnek. És nem is roppannak össze. Döbbenet, nem? Az én belső főparancsnokom ilyenkor persze ordít: „Ez nem élet! Hol a fegyelem? Hol a célkitűzés?!”

Miközben én... hát csak ülök egy kávé mellett, nyakig bűntudatban, hogy nem végeztem el az aznapi világmegváltást.

Néha tényleg úgy érzem, hogy egy belső diktátor ül bennem. Én vagyok a beosztott, a főnök, a HR-es, a pszichológus, meg az a kolléga is, aki mindig visz be házi sütit, és emiatt még bűntudatom is van.
Miért vagyok ilyen szigorú magammal? Már csak magamnak kéne megfelelnem. És mégsem engedem. Hisz csak a gyenge enged, nem igaz?

Az emberi gyarlóságok, amikre most rálátok – másoké, enyém is – teljesen megbocsáthatók. Tulajdonképp túlélési eszközök. És ha jobban belegondolok, van bennük valami végtelenül emberi báj. Egy kis mosolyt érdemlő esendőség.
Másoknál ez bennem szeretetet vált ki, elfogadást.

De hogy én gyarló legyek? Magammal szemben engedékeny?
Én? Na ne vicceljünk!

Az gyengeség.
Az a lejtő.
Az a vég kezdete.

Úgyhogy továbbra is kitartok. Erősen. Ha belegebedek is.