Levert, szomorkás hangulat, mélabú vett rajtam erőt. Ez a tartós lehangoltság nem tesz nekem jót! Gátolja a lelki működésem, pusztítja az önbecsülésem. Nem maradhat így! Ki kell törni belőle.

Törődök magammal! Ki más tenné? Csak én. Rezgésszint emelő praktikák. Már korán reggel. A szomszédaim megnyugtattak, hogy nem hallják a zeném, pedig rányomok egy kicsit ilyenkor. Néha mellé nyúlok a nagy igyekezetben! Most éppen a Hőhullám című katasztrófa filmet választani nem bölcs döntés. Annyira azért jó volt, hogy nagyot nevettem magamon.

A női megérzésről írt cikksorozathoz sokat olvasok. Frissek a témában a gondolataim. Egy könyvet csak sorkiemelővel veszek a kezembe, elég nehéz olvasmány. De egy-egy túlkomplikált bekezdés után jön egy velős összefoglaló. Azok nagyon tetszenek. Bízom a nem tudományoskodó megfogalmazásokban, amikor olyan, mintha a fejemben születtek volna a szavak.

Ez a bizonyos megérzés, intuíció, születésemtől velem van. Aktív és erős. Még idegennel kapcsolatban is előfordulnak kósza gondolataim, amik aztán valóságot is alkotnak. A hozzám közel állókkal pedig néha túl erős is az érzésem. Talán, mert azok számítanak. Azoknak pontos értelme van.

A melankolikus hangulat gyökere most, azt hiszem, az intuíció okán van. Pontosan érzem az őszintétlenséget. Ha pedig egy hozzám közel álló teszi, akkor az már nehéz. Nem a becsapottság a fájó, hanem, hogy teszi. Gyakran leírom, hogy mennyivel jobb az őszinte nyíltság! Tudom, az élet nem fekete-fehér, de attól még lehetünk őszinték.

Eszemben sincs az illetőt kérdőre vonni! Megbeszélni sem szeretném. Hisz az már olyan, mint leköpnek és letörölik! Senkit sem akarok megváltoztatni, átformálni. Tisztelem az egyéniséget, a személyes szférát. A hazug valóság különben sem az enyém!

Az enyém a seb. Amit most lassan gyógyítgatok. A melankólia elmúlik. A rezgésem újra a magasságokban lesz. Visszatér minden a jobbik mederbe. De egy dolog már örökre megváltozott, többé már nem tudom őszinte barátnak hinni! Bármi oka is van az őszintétlenségnek, nálam felejthetetlen.