Néha megríkatnak történetek.
Ez is olyan volt.

Véletlenül kezdtem el nézni A Barátom, a pingvin című filmet. Apám dolgait rendeztem, szólt a televízió, amikor megakadt a szemem Jean Reno arcán. Rég láttam már, és ahogy ott állt a képernyőn, félretettem mindent, ami a kezemben volt, és leültem. Maradtam.

João és Dindim története lassan bontakozott ki előttem: gyász és gyógyulás, veszteség és egy különös barátság egymásba fonódó rétegei. Már önmagában megrendítő, hogy a film valós eseményeket dolgoz fel, de igazán az érintett meg, ahogyan a szeretet működik benne. Nem nagy szavakkal, nem látványos gesztusokkal, hanem egyszerűen, magától értetődően.

Egy kis faluban, ahol az emberek még képesek összetartozni. Ma már szinte hihetetlen ez a fajta egymásra figyelés. Ott azonban mindenki megtette, ami emberileg lehetséges volt – nem haszonért, nem elismerésért, csupán azért, hogy egy ember nyugalmat találjon. A hitük és az összetartozásuk szinte gyermeki tisztaságú.

João olyan emberi állapotokat mutat meg, amelyekre nagy szükségünk lenne most is. A várakozás szépségét. Ahogy az emberek kiülnek a tengerpartra, békésen beszélgetnek, és együtt várják Dindim érkezését. Meghitt, lassú, nyugalmas képek ezek – ritka pillanatok egy felgyorsult világban.

A kapcsolat az ember és az állat között itt nem allegória, hanem valóság. Nincs érdek, nincs birtoklás, nincs kapzsiság. Csak tiszta szeretet. Egy barátságkarkötő egy meglett férfi csuklóján, hogy legyen mibe kapaszkodnia, amikor a hite meginogna.

És a kimondott mondatok. Az egyszerű, nehéz mondatok:
– Most nem sikerült neki.
– Sajnálom.
– Viszlát jövőre, barátom.

Mintha elfelejtettük volna ezeket. Mintha a szép, őszinte mondatok kikoptak volna a szánkból. Olyan görcsösen kapaszkodunk a gyűlöletbe és a kirekesztésbe, hogy közben elveszítjük a hangunkat az emberi érzésekhez. Pedig néha elég lenne ennyi: várni együtt, remélni együtt, és elbúcsúzni úgy, hogy maradjon bennünk szeretet.