Az élet néha nagyon végletes. Nem tudom, miért teszi ezt velem. Meg kell valamit tanulnom, hisz semmi nincs ok nélkül. Szóval, tanít. Érdekes a viszonyulásom az ilyesmihez. Nagyon erősen átélem! Még akkor is, ha ez nem is egy történés, hanem csupán tapasztalás, élmény. Könyvet olvasok, filmet nézek, vagy csak hallok egy történetet.

A jóval kezdem. Hatalmas jóságokkal találkozom! Minden személyeskedés nélkül, mert igazán hihetetlenül jó embereket ismerek, de nem akarom kibeszélni őket. Film, aminek az alap története végtelenül szomorú. Maga a feldolgozás, a főszereplő utolsó hónapjainak bemutatása, valami nagyon eredeti boldogsággal át szövött. Kedves emberi megnyilvánulások, amikor az orvos énekel a betegének, habár a mellrák elleni küzdelem veszni látszik. Emberek, akik hatalmas emberi nagyságukban jelennek meg nekünk, szeretettel élnek meg akár szörnyű dolgokat is. Példát mutatnak emberségből, hogy bármit, mindent át lehet élni szépen, szeretettel, összetartozással.
Sok embert ismerek, aki úgy megy át az életútján, hogy nem bánt senkit. Megéli a maga egyéni tragédiáit a nélkül, hogy a körülötte élőket a földbe tiporná. Méltósággal viseli a sorsot (ezt különösen dicséretesnek érzem), derűvel éli a napjait, és a legnehezebb időszakokban is megtalálja a mindennapi boldogságát. Ők sosem harsányak, mindig inkább csak vannak, és véletlenül sem villogtatják mesébe illő tulajdonságaikat.

A rossz, az már nehezebb. Igazából a jó és rossz meghatározása nagyon szubjektív és viszonylagos, ennek ellenére mindannyian képesek vagyunk általában megítélni. Most magasztos emberi tulajdonságokat domborítok, tehát a rosszak is keményen emberiek. Vannak, akik a hétköznapi élet apróságaiból is tragédiát csinálnak. Drámát játszanak önmaguk szórakoztatására, a legkisebb tiszteletet sem mutatva a másik iránt. Nem bírják a derűnket elviselni, minden áron bele kell rondítani. Végletesen rossznak látom azokat az életutakat is, amikor nem tudnak maguknak élni, csak a külvilágot elemezgetik, míg elmennek a saját sorsuk mellett. Látni is szomorú az ilyet.

Olyan emberekkel találkoztam, akik derűs szívvel élnek. Nem a göröngyöt nézik az úton, hanem csupán arra figyelnek, hová lehet biztonsággal lépni. Nem panaszkodnak és átkozódnak! A közelükben járva feltöltődök, erőre kapok, és több leszek, mint a találkozás előtt voltam. Szeretem őket!