Valahol egyszer valamikor egy lány megszületett. Nem kívánta, csak így történt. Kinyitotta a szemét és rácsodálkozott a világra. Semmi biztosat nem látott, száját kitátva mégis levegőt vett. Így kezdődött.

Arany haját senki sem fésülgette, kék szemét néha könnyek lepték. Ha elesett, nem emelték fel, feltápászkodott magától. Ha elveszett, nem keresték, maga haza talált.

Telt múlt az idő. Hófehér ruhájában meglátta az öreg király. Feleségül kívánta. A leány azonban így szólt:

• A királyé nem leszek!

Inkább elment. Messze tájakon éldegélt. Soha vissza nem tért már. Dolgozott serényen, okos könyveket forgatott, lábát térdig járta hosszú útjain. Nehéz életében sokat látott és tapasztalt. A király újra feleségül kívánta:

• Hova mennél szép leány? Gyere hozzám!
• Nem leszek, akkor inkább elmegyek!

Inkább tovább ment. Találkozott új emberekkel. Barátai lettek, munkája temérdek. Életében megjelentek a gyermekek. Valahol így volt, így esett, így volt jól. Teltek az évek, hosszú arany haját elveszítette. Tette csendben a dolgát. Tanította az embereket, hogy jól éljenek. Tanított számtalan gyermeket, hogy okosan tegye dolgát.

Már feketében járt. Ereje veszendőben. Arca sápadt és háta sem egyenes már. Meglátta őt újra az öreg király.

• Hova mennél? Gyere hozzám!
• Nem megyek! Soha vissza nem jövök már!

Valahol egyedül éldegélt. Soha vissza nem fordult. Legszebb volt messze földön, de ez nem látszott már. Egyedül hallgatta az óra kattanásait. Csendesen peregtek a homokszemek élete időgépében.

Valahol így volt ez, valahol, valamikor.

A mese fonala szövődik egyre tovább, újra és újra születnek történetek. A lényeg azonban nem változik. Megszületünk, élünk és elmegyünk. Közben jönnek királyok és katonák, vagy szegény legények. Pergetjük azokat a fránya homokszemeket. Velünk semmi más nem marad, csak valahol mélyen belül az a gyermek. Királyságunk mind elmarad mögöttünk, csak a szívünkben viszünk végig kincseket.