Minden nap küzdelemre hív,
kardforgató gondolatok esnek ki szájakon.
Ha nem teszem, nem is lehet sikerem,
kilógok a sorból. Mondják.
Nem bírom a permanens harcot.
Életem nem lehet csak ennyi.
Mikor él, ki folyamatosan csatába jár?
Világgal, munkával, családdal, párjával,
tanító társával.
Reggel betárazza a gyorslövetűt, aztán gyerünk.
Kit lőhetek ma agyon?
Szavaimat kibe márthatom?
Kislányom, felvetted a golyóálló mellényt?
Akkor mehetsz iskolába!
Szólni kellene nekik!
Béke van!
Béke van?
A szó veszélyes fegyver,
hallottam egykor.
Ma is fáj, mikor lelkekbe váj!
Mikor nyomorodott el a világ?
Töltényem lenne, meg fegyverem,
ám szögre akasztottam,
elhagytam azt az utat,
megtaláltam magamat.
A Nappal ébredek, korán,
mezítlábas lépteim nem zavarnak mást.
Élvezem a sugarát,
melengetem vele a szívemet.
Mosollyal vértezem fel a lelkemet,
hogy szerethessem embertársaim.
A másokat is,
kik nem az én kövem fújják,
nem az én cipőm hordják.
Nem vagyunk egyformák.
Ők is szeretnek engemet.
Élünk együtt.
Béke van bennünk