Ő:

Itt ül egy kócos asszony,
némán bámul az asztalon,
mondd meg gyorsan, ki vagy te,
mit karcolsz itt, árva betűkkel?

Én:

Nem tudom, ki vagyok én,
tollam visz csak, mint a szél,
görbe sor és botló rím,
bennem sír a néma kín.

Ő:

Csak firkálod a lapodat,
szétfolyik minden mondatod,
szavaid mind üres zaj,
nincs bennük rend, nincs bennük baj.

Én:

Üres zajnak mondod te,
de bennem ég minden sebe,
minden sor egy halk kiáltás,
minden rím egy visszhangzás.

Ő:

Semmi vagy te, por és árny,
tollad törött, lapod sár,
konyhában van helyed ott,
nem az asztal, nem a szó.

Én:

Itt maradok, írok még,
bennem él a szenvedély,
neked fáj, ha hangom szól,
ha kilépek a sorból.

Ő:

Árnyék vagy, csak naplopó,
nem lesz csoda a szóból,
járd az utat, mint a sok,
ne várj többet, mint napot.

Én:

Asztalom a világom,
gyűrt papíron a sorsom,
nem tudom, ki vagyok én,
de megyek az utam végén.