Volt előjele, lassan közeledett, aztán végül teljesen elment a hangom. Huhh! Kemény megpróbáltatás egy sokat beszélő számára. Kényszerű némaság, csupán a befelé figyelés maradt. Teszem is erősen. Érzem, a lelkem megpróbáltatása elért a torkomig. Gyakran túlméretezem a teherbíróképességem. Most jelez, hogy ez már sok. Sokk. Túl sok. Kibírhatatlan sokk.
Mindennek idő kell. Soha nem változnak a dolgok egyik pillanatról a másikra. Néha aztán hiába dugom homokba a fejem, szembe kell néznem a valóságommal. Nézek is, de nem látok. Mindig az érzelem az erősebb, akkor is, ha ésszel cselekszünk. Megyek az észérvekkel megtalált úton, de az érzelmek gyilkolásszák a testem. Biztosan túl gyorsan akartam megint megoldani, amit kellett.
A sok ki nem mondott dolog a torkomban torlódik. Van, amit nem kell kimondani.  Csak az tud igazán hallgatni, aki tud torkaszakadtából üvölteni. Olyat nem tudok. Nincs az a fájdalom, amit kiüvöltenék. Összeszorított fogakkal szültem, némán. Mind a négyszer. Azt gondoltam, micsoda kis hős vagyok! Büszke voltam, hogy némán tudok fájni. Most nehéz a hangtalanság. Erőlködve is csak alig jön ki hang belőlem.
A titkom eltorlaszolta a torkom, megbetegítette a hangszálaim. Bár, nem tudom, az elfojtott érzelem mennyire lehet titok? Most keresem a harmóniát a belső énem és a hangom között. A lelki ellenállóképességem, a lelkem immunitása nem annyira teherbíró, mint én azt gondoltam. Elértem bizonyos szinteket és nem betegítenek meg, de van terület, ahol még nagyon sok dolgom van. Elfogadom a múltam, megbékéltem vele. Egészséges és reális optimizmussal tekintek a világra. Ennek nagyon sok pozitívuma van a jelenlegi életemben. Megoldom a problémáim. Sőt, a hozzám közel állók is támaszkodhatnak rám. Vannak belső erőforrásaim, a családom erősen igénybe is veszi ezeket. De büszke vagyok arra, hogy bármikor mellettük lehetek. Fegyelmezett vagyok, talán túlságosan is szabálykövető. Ez biztosan egy jó tulajdonságom. Már jó ideje megtartom az egyéniségem, nem zavar össze ebben senki. Boldogan örzöm a megtalált énem.
A társas kapcsolataim teszem most próbára. Jutottam egy elhatározásra, léptem, és elment a hangom szép lassan. Úgy tűnik, ezen a területen a lelkierőm nem a legerősebb. De, ez talán érthető is. Az ember társas lény, fontos a másokhoz való tartozás. Alapvető szükségletünk a másik ember, ha itt valahol egy űr keletkezik, akkor a lélek jajveszékel.
Olvastam valamit, és egy ponton kénytelen voltam szembenézni önmagammal. Ki hiányzik? Mondtam neki? Ki az, aki minden bajomban csak támogatott és nem a tanácsaival nyomasztott? Hát, igen. Itt aztán következnek az észérvek, melyek elfordították a szekerem rúdját. Okosnak lenni sokszor a legnagyobb ostobaság.