Felkelt a nap.
Nem miattunk.
Hanem annak ellenére, amit tettünk.

Esőmosta járdán sétál az élet,
és én nézem,
mint aki már túl sok mindent látott.

Gyermeket szültem.
Unokákat tartok a karomban.
Hét szívdobbanás a jövőből.

És nem tudok nyugodtan örülni a fénynek.

Látom a vizet csillanni,
hallom a csobogást,
az állatokat az itatónál –
még él a világ.

De már zihál.

Nem egyetlen döntés öl.
Hanem a sok apró hallgatás.
A kényelmes félrenézés.
Az aranyfényű tekintet,
amely nem akarja látni a mocskot.

Mi tettük pénzzé az eget.
Mi mértük ki parcellákra a jövőt.
Mi tanítottuk meg a gyermekeinknek,
hogy a birtok fontosabb, mint a béke.

És most a karomban alszik a legkisebb.
Meleg a teste.
Bizalom a levegővétele.

Mit hagyok neki?

Egy kiégett földet?
Vagy gerincet?

Nem akarok többé csendben élni.
Nem akarom, hogy a jóság szégyen legyen.
Nem akarom, hogy mohóság legyen a norma.

Ha romboltunk,
építeni fogunk.

Ha hallgattunk,
megszólalunk.

Ha elvettünk,
visszaadunk.

Nem prédikáció ez.
Ígéret.

Az unokáim szemébe nézve
nem engedhetem meg magamnak a gyávaságot.

A nap felkelt.
Még van idő.

De már nem sok.