bekopog a reggel az ablakomon
nem siet
tudja
itt mindig beengedem

– jó reggelt – mondja
– jó reggelt, világ – felelem

leül mellém a fény
a párkányra könyököl a szél
és kérdezgetni kezd

na, hogy aludtál?
milyen volt az éjszakád?

elmesélem neki
ő meg közben szétszór pár napsugarat
a szobában

teát töltünk
kortyolunk a csendből
és néha elnevetjük magunkat

harmatvirágos a kedvünk

hálát rebegünk a Napnak
mint két régi ismerős
akik tudják
milyen nagy ajándék
egy új nap

aztán komolyan tanakodunk
mit adjunk magunknak
ennek a címeres semmi
hétköznapnak

egy marék nyugalmat
egy csipet figyelmet
egy zsebnyi derűt

a reggel bólint

indulni készül,
fénnyel megsimítja a fejem
szellővel végigér a vállamon

felnyitja hunyorgó szemem
és a tenyerembe nyom
egy apró magot

– ültesd el – mondja

aztán kimegy a világba

én pedig állok az ablaknál
mélyet lélegzem a fényből

és érzem:

ma sem leszek szelíd bárány
a nap mezején —
inkább csendben járó farkas
a saját életem erdején.