A Föld a mi meghitt otthonunk,
tenyerébe simul a napunk,
fűben, fában halk gyógyulás,
erdő mélyén puha alvás.

Megitat hűvös forrásával,
megetet friss, zöld asztalával,
ölbe vesz, ha fáradtak vagyunk,
csendben őrzi minden álmunk.

És mégis van, ki nem érti,
ki markolja, tépi, kéri,
nem elég a holnap, a ma,
mindig több kell – bármi ára.

Nő a vágy, mint éhes tűz,
nem kér, nem lát, csak elűz,
kincset ás a szív helyére,
sebet vág a föld testére.

Pedig ez a mi egyetlenünk,
itt dobban minden kezdetünk,
ha ő elfárad, hol leszünk?
melyik ég alá költözünk?

A Föld a mi meghitt otthonunk.
Ne bántsátok – mert benne lakunk.