Ereimben már talán, tej csorog,
szívem csendben, és tétlen ácsorog.
Megbeszélem hangtalan magammal,
ezzel a furcsa fényű alakkal,
aki lettem, ezelőtt nem voltam.

Új ez az öleléstelen élet,
lélekben tele vagyok reménnyel.
Hullanak rám sárga falevelek,
rugdalom széjjel a szép cipőmmel,
keresem az eljövő időmet.

Színarany hullik reám a fákról,
nem kérek semmit, nem várom,
mégis melegít, lelkesít, látom,
eséllyel és boldog nevetéssel,
megajándékoz még szenvedéllyel.

Az őszi napon ragyog a ruhám,
pedig azt hittem, nem is tudok már!
Jár még nekem? Vár még? Kaphatok még?
Zörgő avarban, miért zavarban?
Az biztos, ez a szép ősz az enyém!