Hallom őket.
A hangokat mélyről,
régi önmagaimból,
akiket egykor útnak indítottam.
Nem hívnak vissza.
Csak emlékeztetnek.
Suttognak
a sok hajnal alatt,
amelyeken átjöttem.
Az elmém tudja,
ki voltam.
A szívem pedig azt,
mivé lettem.
És amikor lehunyom a szemem,
körém gyűlnek.
Félig emlék,
félig ének.
A nevemet mondják.
És amikor visszasuttogom:
hallak titeket.
Nem kell visszamennem.
Bennem éltek.
Hallom őket,
a régi álmaimat,
nem eltemetve,
csak átalakulva
újabb és nagyobb álmokká.
Nem a régi énemhez térek vissza,
hanem
mindegyiket magammal hoztam.
A gondolatokat,
amelyeket egyszer féltem kimondani.
Az emlékek nem fájnak már.
Erőt adnak.
Sokszorosát.
És amikor lehunyom a szemem,
körülvesznek engem.
Félig vágyódva,
félig nevetve.
Mintha tudnák:
megérkeztem.
És amikor visszasuttogom:
hallak titeket.
Nem lovagolok vissza hozzátok.
Ti jöttetek el idáig
velem.