Néha jól esik merengeni, az időben nézelődni,
hogy hol és mikor, ki és akkor, mennyire és meddig.
Nem tudom, talán számot vetni? Sikert aratni?
Nem tudom, csak hiszem, hogy tovább viszem,
mert nem terhem, hanem csak úgy jön velem.
Egyszer, megtanultam szeretni, nem tudom meddig,
talán négy év volt csupán? Aztán elmúlt és lett múlt.
Az idő meg múlt és jött sok új, élet, képek, népek,
izgalmas történések, kemény leckék, iskolák.
Akkor, megtanultam élni, erősnek és kitartónak lenni,
milyen a sors, az asszonyé, a dolgozó anyáé,
ételt adni, táplálni, ruhát mosni és kirándulni,
hogy vetni kell és utána aratni, életben maradni,
nem elég életet adni, tenni kell a dolgomat,
történhet bármi, az erő a karomban ott van.
Igen, tudni kell születni, szülni és temetni,
ahogyan kell kenyeret sütni, úgy elveszni,
belehalni és újjászületni.
Múltak a leckék és iskolák, végtelen tanulás,
van már tudás, nem hiába a sok gyakorlás,
megtapasztaltam az erőm, a sorsom eldőlt,
én meg felálltam, magamra újra rátaláltam.
Akkor, megtanultam igazán szeretni.
Önmagamat becsülni, hinni a szívnek,
kevésbé élni az észnek, hallgatok magamra,
arra a belső hangra, ami utat mutat,
tudja mi a jó nekem. Akkor adott téged,
hogy érezzem végre, a feltétel nélkülit,
azt, ami már nem érdek, csak van nékem,
mert ajándék csupán és nem lecke,
amikor én sem vagyok tanulság,
csak vagyunk egymásnak boldogság.
Néha jól esik merengeni, az időben nézelődni,
nem akarok még számot vetni, sem aratni,
csak örülni annak, amit kaptam és adtam,
hogy mind tudja, nem múlhat nyomtalan,
az életem viszem, megtartom és hiszem,
mind kellett nekem, mint a lélegzetem,
egy velem mindenki és minden, az életem.