néha megáll az idő, kattan az exponáló gomb
lenyomtam teljesen és úgy maradt, kész a felvétel
a retinámba beleégett fókuszbeállítás és végleg
törölhetetlen felvétel, mindörökké emlékem
néha valami előcsal belőlem néhány ilyen képet
mint egy mélységes mélyről felszakadó zokogás
megszentelt homokórám pergeti a homokját
kerek erdő forró homokján két aranyhajú lány
fogja kezét, vezeti hazafelé lassan kistestvérét
nevetnek és ugrálnak, szót fogadnak anyukának
nézem őket, hunyorgok, távol a kép, fókuszálok
pedig a napok darálnak, és a lábamon alig állok
mégis teli szívvel, boldogan, nagyokat kiáltok
megszentelt perceim, életem fotóalbumában
miért pont ilyenkor, ilyen perceket exponálok?
nem bálban, szép ruhában, csillogó vacsorákat
nem repülős utazást, nem világvárosi nyaralást
szívem albumában örzök hétköznapi csodákat
pergett már a homok szépen, repültek el évek
ma is eleven és élő, örökkön belsőmbe égő
a gyerekeim csodája, lelkemet körülölelgető
aranyhajú lányok piros, pörgős szoknyában
és egy szaladgáló kisfiú rövidnadrágban