Nem telnek a napjaim feminizmussal, de néha azért előbújik belőlem a női öntudat. Vannak ugyanis dolgok, amelyek tipikusan a női lét velejárói. Ilyen például az a különös képességünk, hogy akkor is működünk, amikor már rég szervizbe kellett volna vonulnunk.

Az utóbbi időben az egészségem kissé előretolakodott a napi gondjaim sorában. Nem kérdezte, ráérek-e foglalkozni vele, egyszerűen elfoglalta a főhelyet.

Ott volt például az alacsony vércukrom. Az orvosok szerint bagatell ügy. Egyek, és kész!

– Ne bolondozzon már! Örüljön, hogy bátran ehet!

Hát, örültem volna én, csak amikor 2,6-os vércukorral, remegve, szinte vakon botorkáltam hazafelé, valahogy nem jutott eszembe ünnepelni a korlátlan étkezés örömeit.

Kipróbáltam két ajánlott étrendet is. Az eredmény figyelemre méltó volt: a kilóim szépen gyarapodtak, a panaszaim pedig hűségesen kitartottak mellettem. Legalább valami állandóság volt az életemben!

Aztán egyszer csak elegem lett. Nem is annyira a vércukromból, hanem abból, hogy kívülről várom a megmentést. Hogy majd valaki megmondja, mit tegyek, én pedig szorgalmasan végrehajtom, és minden rendbe jön.

Hiszen másoknak olyan nagy meggyőződéssel szoktam mondogatni: minden fejben dől el!

No, akkor tessék! Itt a fej, lehet benne döntögetni!

Néhány napig nagytakarítást rendeztem. Nem a lakásban, ott úgyis reménytelen a helyzet, amióta egy macska is részt vesz a háztartás vezetésében. Hanem odabent. A gondolataim között, a szokásaimban, a saját testemhez való viszonyomban.

Rájöttem, hogy a változókor után a női test nem feltétlenül hajlandó a régi használati utasítás szerint működni. Mi pedig makacsul nyomogatjuk rajta ugyanazokat a gombokat, aztán csodálkozunk, hogy nem azt csinálja, amit szeretnénk.

Hát, kérem, ideje volt elolvasni az új kezelési útmutatót!

Nem méregetem magam folyton, nem lesem aggódva a számokat. Figyelem, hogyan érzem magam, és igyekszem együttműködni a testemmel, nem pedig hadakozni ellene.

És láss csodát!

Két kilóval könnyebb vagyok. Végre átaluszom az éjszakákat. Reggel nem azzal ébredek, hogy vajon melyik alkatrészem mondta fel mára a szolgálatot, hanem jókedvűen felkelek, és még tornázom is!

Nem állítom, hogy megtaláltam az örök fiatalság titkát. A tükör például továbbra sem hajlandó ebben együttműködni velem. De valami megváltozott.

Rájöttem, hogy ez az életszakasz nem feltétlenül a lemondásokról szól. Lehet egy második lehetőség is. Amikor már nem akarom mindenáron visszakapni a régi önmagamat, hanem kíváncsian ismerkedem azzal, aki most vagyok.

És tudják, mi ebben a legjobb?

Hogy ehhez nem kellett húsz évet fiatalodnom.

Elég volt két kilót fogynom, néhány éjszakát végigaludnom, és végre elhinnem, hogy még mindig van beleszólásom a saját életembe.