Lehetek valaha elég jó?
Vagy eltűnök egyszer, mint a tavalyi hó?
Nem látok mindent, nem hiszem a jót,
fájó sebek fedik a boldog valót.

Gyomromban forog a régi bú,
születésem árnyéka: mélabú,
akaratlan lettem, avarszagú,
időbe ragadt, hallgatag lány.

Levonnám magamról a régi gúnyt,
leraknám, mit más rám kent, rám húzott.
Talán maradnék, nem futnék tovább,
ha nem cipelném más bűne szagát.

Lehetek valaha elég jó?

Megbocsátom, amit elvettél,
a sebet, amit belém véstél.
Nem várok semmit.
Csak csendet.
Hogy végre én is megszülessek.