Néha nagyon elkalandozok az érzelmi világomban. Van terep, van népes családi is baráti kapcsolatom. Koordinálni, tervezni, kitalálni, meglepni, felkészülni, nagyon sok oka van az agyalásnak. Ezért aztán, hajlamos vagyok elfeledkezni magamról. A hiányos és gyors én-időkről, a magam ápolásáról, pihenéséről. Nem megy már a pörgés határtalanul, kell a testi és lelki pihenés.

Agyalok és töröm a fejem a nagy semmin fél éjszaka, a helyett, hogy nyugodtan aludnék. Reggel aztán kinevetem magam, mert teljesen oktalan volt az egész. Talán az éjsötét teszi? Nem tudom. Ugyan is, senki sem hajszol, türelmesek velem, vannak jogaim és privilégiumaim, csak én magam nem vagyok képes visszavonulni!
Ha valaki más végzi el azt a feladatot, akkor nem is lesz jó? Ha kimaradok néhány napot a gyerekek életéből, akkor már nem leszek jó anya és mami? Nem is léteznek némely gondok, kitalálom őket a gigantikus agyalás útvesztőjében.  Ha tudnám, hogy hol gyökerezik a fejemben ez a bolondos hozzáállás, kiirtanám gyökerestül. Önemésztő, felesleges valami ott legbelül.
Jó példája ez annak, hogy a legnagyobb ellenségünk mi magunk vagyunk. Ha sorban állnának az ajtóm előtt, én akkor is azt tehetném, amit akarok. Pont úgy, mint bárki más. Hiszem is, hogy a sorsom magam irányítom. Néha bizony karikás ostorral hajtom magam, senki le nem tud csillapítani. Utána pedig jön az önmarcangolás, hogy megint lemerültem, mint egy rossz akkumulátor.
A mai dolgom ezek után, az itt és most! Csak a jelen, és benne én! A keleti filozófiákban ez egy egyszerű kérdés, de a nyugati kultúránkban ez nem hagyományos. Most nagyon szeretnék egy „semmi dobozt”, ami a férfiaknak van. Ismerek nőt is, aki képes erre! Meg kellene tanulnom ezt is. „Semmi doboz” hiányában több időt fogok meditációra szánni. Megválogatom a zenéimet és had szóljon csendben, a háttérben. Valami kisebb átpakolás jó feladatnak látszik, a rendcsinálás leköt és megnyugtat. Nagy séta a természetben, jó lenne, de a lábam pihentetni kell, maradok itthon.

Nagyon megrémülünk időnként a nagyobb lélegzetű dolgoktól, én meg hiszem, hogy azok nem is olyan kemények. Amikor megoldok egy nagy feladatot, mindig jön a környezetemtől az elismerés, sőt én magam is vállon veregetem a hős lényem. Mindjárt mennybe is kerülök. Felelőtlenül tekintek kicsiségekre, mert azt nem látom olyan fontos és magasztos megoldásnak. Elbagatellizálok hétköznapi apróságokat, pedig azok hatása a mentális és testi egészségemre lehet erős.  
Itt és most, legyen szép napunk!