A hospice az egyik legintimebb életterület.
A születés és a halál az élet természetes részei, mégis ezek a legsúlyosabb pillanatok. Hová születünk, meghatározza az utunkat, ahogyan pedig élünk, az rányomja a bélyegét a végünkre is.

Valaki mellett lenni az élet legvégén mélyen intim, érzelmekkel telített tapasztalat. Nem csupán az emberséges ápolásról szól, hanem arról a lelki térről is, amelyben két ember – vagy több – együtt halad egy utolsó úton. Ugyanaz az út, mégis egészen más megélés mindenkinek.

Van, amikor ez az út olyan, mint két gyermek közös játéka. Őszinte, nyitott és meghitt. Vannak közös emlékek, megélt események, bizalmas gondolatok. Ezek összekötnek, enyhítik a fájdalmat, erős kötelékké válnak. Megmutatom a lelkem, befogadom az érzéseidet. Kinyitom a szívem, és te könnyítesz az utamon. Visszaemlékezések születnek a közösen megélt időkről: a szépekről, a kedvesekről. Kimondások, összegzések, megnyugtató mondatok. Ezek segítenek. Nemcsak az elmenőnek, hanem annak is, aki marad. Mert adott, és kapott is.

És van, amikor ez az út kimerítő háború. Nem lehet tudni, mikor mi következik: fájdalom, vagy kard a kézben. Követelés és érzéketlenség uralja a teret. Hiába minden igyekezet. Nincsenek közös történetek, nincs bizalom. Harag van, és teljesíthetetlen elvárások. Elmarad a megnyugtató kimondás, elmarad a búcsú. A küzdelem a végletekig tart – szó szerint.

Számomra ez hatalmas lecke.
Mi van mögöttem?
Amikor eljön az én időm, abból kapok majd, amit addig adtam. Ha jelen voltam, kapok. Ha nem vállaltam felelősséget magamért, ha mindent másokra hagytam, akkor magamra maradva múlok el. A végén már nincs erő, nincs idő jóvátételre.

Ezért olyan kemény elmenni.
És ezért olyan kemény kísérni is.

A végén már nincs idő jóvátételre. Csak az marad, amit egymásban hagytunk: a kimondatlan szeretet, a felgyűlt hiány, a túl későn érkező szükség. A kísérés nem mindig gyengéd – néha kimerítő kötelesség. És az is igazság, hogy a terhe nem könnyebb attól, hogy megteszem, amit tudok.