A belső női megérzés ezen része rólam fog szólni. Sokat olvastam a témában és találtam alapos leírásokat, értelmezéseket. Hiteles azonban csak akkor tudok lenni, ha az olvasottak helyett előbb a magam példáját mesélem el nektek. Tehát, kezeljétek kritikával és fenntartással, ez most, csupán visszaemlékezés.

Női életem kezdetén naivan szemléltem a világot és a dolgokat érzelmileg csak halványan érzékeltem. Mint minden más lánygyermek is. Érzelmileg kielégítetlen életem olvasással színesítettem. Gyorsan olvasok, faltam a könyveket. Állandóan és válogatás nélkül. Sok vicces emlékem van erről. Néhány regényt felnőtt koromban újra olvasva értelmeztem már helyesen. Ezen sokat derültem.

Az olvasottságom ott kapcsolódik a női intuícióhoz, hogy az érzeteim, megérzéseim magyarázatát belül, magamban a regényes történeteknek tulajdonítottam. Senkivel megosztani nem tudtam az érdekes gondolataim. Magamnak kellett eligazodnom a belső útvesztőmben. Az anyai segítség és érzelmi támogatás nagyon fontos gyermekkorban az intuíció kezelésében is. Az érzelmi elhanyagolás ebben az esetben is mély sérüléseket okoz. Például, a folyamatosan rossz partner választása, nem megfelelő útválasztás abban a hitben, hogy csak ki kell tartani és akkor elérem a „paradicsomi” állapotot.

Amíg arra kényszerül egy nő, hogy elfojtsa a megérzéseit, ne merjen hangot adni a belső jelzéseknek, azok sorra megsemmisülnek. Érdekes része ennek, hogy amíg nem látjuk, nem értjük, nem érzékeljük a belső vágyaink, azok nem állnak összhangban a külső cselekedeteinkkel, addig sorra rossz válaszokat adunk. Taszítjuk magunktól azokat a férfiakat például, akik szeretnek bennünket.

Aztán elértem egy pontra, amikor már elég fizikai és belső erő birtokában szembe tudtam nézni a megérzéseimmel. Női lélekszükségletem az, hogy saját lélekkel teli módon fejezzem ki magam, önmagam számára elfogadható módon és mindenképpen mások molesztálása nélkül. Az a tudó lény, aki arra jár, amerre megyek, mindent megnéz, ami életem során elébem kerül, nagy pontossággal mindennek az igazságát meglátja.

Számomra egy határvonal, egy éles késsel, kőfallal, szakadékkal megjelölt pont a két élet határa. Akkor megéreztem, hogy vége egy szerepnek, már nem statiszta vagyok valaki életében. Elkezdődött a saját életem. A döntéseimben a megérzések meghatározóak. Hallgatok ott belül arra a kicsi „etelkára”, aki suttog nekem, aki néha csak boldog, hogy ez a jó. Vagy néha csak komor, mert kilengtem valamerre. De utána erősebben hallgatok és meglátom az ösvényt.

Nem élem áldásként mindig, hogy tudom előre a számomra fontos érzelmi utakat. Néha az eszem az agyamra megy a kattogásával. Ne tedd! Ne arra! De hosszabb idő átlagában megdöbbentő, hogy micsoda minőségi változás az életem minden területén az, hogy értem és meghallom a belső hangom. Megnyugtató, hogy sokkal okosabb, mint bárki, aki segíteni akar.