Szentlélek érintette testünket,
lelkünket egésszé tette.
Fényt kaptunk,
és megígértük: követjük.

Építettünk.
Égig értünk.
A lehetetlent is elértük.

De nem volt elég.
Soha nem volt elég.

Építő kezünkkel romboltunk.
Melyik másik élőlény pusztítja el önmagát?
Ki adott erre jogot?

A vágy?
A hatalom?
A mindig-többet-akarás?

Azt hisszük, majd elhagyjuk a bolygót,
és visszük tovább a pusztítást,
mintha nem itt kellene elszámolnunk.

Pedig utánunk a föld fellélegezne.
Megrázná magát.
Levetné hibáink porát.

És mégis—

Szentlélek újra megérint.
Egy parányi fényt küld.
Ne add fel a reményt.

Mert amit teszel,
amit kimondasz,
amit leírsz igaz szóval,

az túlélhet téged.

És talán nem a rombolás
lesz az utolsó mondat.

Nem a földnek van szüksége ránk –
nekünk van szükségünk a fényre.