út,
úton,
úton állok
s útra kelek

a föld még remeg alattam,
mint idegen szív dobbanása
mindjárt megyek,
a horizont izzik előttem
a szél cibál, üvölt, csókol
s én tekerek
a nagyvilág peremén

széllel szemben állok
szemem sóval telik
orrlyukamban por, szabadság, vér
az irány bennem ég
mint szilaj, vak tűz

láb
lábam
lábnyom
beleég a porba
a múlt kráterébe

megannyi város
romjai alatt hallom
az idő fogcsikorgatását
várromok omlanak rám
az ember nevet és sír egyszerre

szem
szemes
szemtelen
nézek, néznek,
a tükrök visszabámulnak
minden arc az enyém

kalandozók vagyunk
átlagemberek, nemes emberek
porból gyúrt felfedezők
világjáró Kittenbergerek
szétszórt szívvel
szélfútta lélekkel