amikor leveszem a ruhámat, és vele az aurámat
csak vagyok mez-telen, nem lát senki sem
igazi magamat mosom a tus alatt
folyik rám a víz, ami mindent levisz
halkan csordogál a lefolyóban a napi kvíz
minden ami volt, most nincs…
pára lepi a tükröt és üveget
nem látom magam már én sem
némán lebegek a fürdés alatt
nem is vagyok, nem létezem
míg meg nem törlöm a testemet
azután még darab vagyok
mit a tükör sarkán magamból láthatok
nem félek nem lenni
testetlen verdesni
jól esik lebegni
semmi
állni és sehová sem menni
kis darabonként újjá születni…
illatos kis szeletek lettem
amiről a napot már levettem
lemostam mi rám ragadott
velem fürdött az angyalom
hisz a suttogását sem hallom
vajon ő is lemossa a tegnapot?
bennem régről semmit sem hagyott
nézi velem a ködben születőt
fogkefével hadonászó kicsi nőt
ki mosolyogva keresi a tükörben
az önmagára ébredőt
aki nem bánja a tegnapot
kacagva várja a holnapot!