Nyomok a lélekben —
alig észrevehetők,
porszemnyi fények
elcsendesedők.

Nem kérnek helyet,
nem szólítják nevük,
csak ülepednek
bennünk, velünk.

Suhannak évek,
egymásba hajolnak,
arcok halványulnak,
mégis megmaradnak.

Egy délután
lassan kinyílik,
régi idő
csendben kibomlik.

És akkor —
mintha semmi sem lenne,
egy tekintet
mégis megérkezne.

Nem hív, nem kér,
csak megáll bennem,
mint rég elfelejtett
ismerős rezdülésem.

Nem szóltunk.
Nem is kellett.
Valami régen
már összekötött.

Egy halk dobbanás —
alig hallható,
két élet között
átjáró.

És egy pillanatra
átdereng bennem:
nem csak én
őriztem meg őt.