Csendveret — identifikáció

Csended finom üvegpára,
szikrázva vág át a csenden,
ahogy elhaladsz,
megrezdül mögötted
a hangtalan levegő.

Könnyű kalitkát emelsz magad köré,
szürke szálakból szövöd a gondolatot,
színeket oldasz fel benne,
a lélekre vékony, hideg fátylat teszel.

Én a fény felé fordulok,
ajkam peremét érinti a fogam,
csak halkan, épp hogy —
hogy a bennem fodrozódó víz
nehogy kicsorduljon.
Már nem lakom ott.

A vas íze éles, mégis lágy,
mint egy elfelejtett emlék árnyéka.
Nézem, ahogy a csend
lassan megolvasztja a hőt,
s a testem köré fehér derengést fúj.

Egyetlen szúrásnyi fájdalom kell,
hogy egyben maradjak.
Fényt lélegzek,
és továbblépek.

A kékségbe lépek,
tiszta, rezgő távlatok felé,
ahol nem torzít semmi,
és a hangok is könnyűek.

Te bort kínálsz —
sötét, lassú, nehéz italt —
és várod, hogy azt mondjam:
rendben van.

Én üvegből emeltem várat,
a falain át látom,
hogyan foszlanak szét szavaid a levegőben,
mint füst, amely nem hagy nyomot.

Az igazság nálad rideg, törékeny,
nálam áttetsző és folyékony,
mint a fény a víztükör alatt.

Bársonyba hajtom a gondolataim,
csendben fejtek szét minden csomót,
nem ütök, nem török,
csak hagyom, hogy a felszín
finoman megremegjen.

A folyó hadd folyjon,
amíg a zaj lassan elsimul.

Köztünk egy finom, piros vonal,
szinte csak egy lélegzet rezdülése.
Visszatartom a hangot,
a szó még bennem érik,
a dal véget ér,
mielőtt megszületne.

Ajkamba harapva
engedem, hogy elillanjon.